Nagy példaképemhez, Széchenyi Zsigmondhoz hasonlóan én is világéletemben rossz alvó voltam. Fiatal koromban a nap végére mindig annyira fel voltam pörögve (pláne, amíg fő foglalkozású színész voltam), hogy órák hosszáig forgolódtam az ágyban, és az álom messze elkerült. Aztán jött egy jobb korszak, amikor éjszakai nyugalmamat semmi sem zavarta; sikeres színészként és világjáró vadászként - mellettem egy családdal - nem volt okom a nyugtalanságra. Ilyenkor gyönyörű álmaim voltak, s ezek némelyikét reggel fel is jegyzetem, és esetleg később felhasználtam valamelyik könyvemben. Ilyenkor álmomban holdfényen fürdő ősbükkösökben jártam, melyek úgy fénylettek a Hold fényében, mintha elkárhozott lelkek lakhelye lenne az az erdő. És álmomban tiszta vizű patakban fürödtem, és szarvas szökkent meg a patakparti csalitból, mely szarvas bizonyára inni járt le oda, álmaim Léthe folyójához.
Aztán elkezdődött a korszak, ami Kháron ladikja felé vezetett. (Mely, miként a mitológiából ismert, a Léthe folyón ring, s viszi el az élőket a folyó túloldalára, a halál birodalmába.) Ekkor kezdtem végképp elveszteni álmaimat. Nem csak azokat, melyeket egy álmodozó ember ébren elképzel, főleg fiatal korában. Az elalvás még csak sikerült többnyire, de éjfél után felébredve nem találtam vissza az álom birodalmába; rendszerint láttam az ablakon a hajnal első színeváltozását, és akkor már biztos voltam abban, hogy ez az éj is végleg elment, és csak egy következő éj vár engem. Meg utána az a végső nagy sötétség.
Akkor kezdem el altatókat szedni... de hamar megszokta a szervezetem és ma már nem altat. Egyik kedves ismerősöm tanácsára átmenetileg felhagytam az altatókkal, és - szintén az ő tanácsára - azt a képet idéztem fel elalvás előtt... nem, nem birkákat számolva, hanem elképzelve, hogy egy folyót úszom át, legyen akár az a Léthe folyó is, és minden tempóval közelebb lehet kerülni az ideiglenes nemléthez: az álom országához.
Tavalyelőtt ősszel Torontó közelében egy kedves barátommal néztünk a tévében egy filmet, Insomnia volt a címe, Al Pacino játszott benne a hozzá méltó remek szakmaisággal. Ez a film egy rendőrről szól, aki hetekig nem tud aludni, mert véletlenül... de nem mesélem el, inkább nézd meg ezt a filmet te is Barátom.
Fiatal koromban, első rádiójátékomat többször sugározta az ottani rádió, melynek címe ez volt: Álomország.
Most, közel harminc évvel eme írásom- s annak felvétele után úgy vágyom, hogy megtaláljon ama ország. Ha máshol nem, hát álmomban. Hogy tudjak aludni. Ne egyék lelkemet lidércek; ne vegyék el életem, ne ordítsanak a képembe félálmomban született torz arcú vigécek. Jó lenne aludni. A "Lenni, vagy nem lenni..." is ezt a kérdést teszi fel. ":...egy álom által elvégezni mind a szív keservét, a test eredendő, természetes rázkódtatásait: oly cél, minőt óhajt a kegyes. Meghalni - elszunnyadni - és aludni! Talán álmodni: ez a bökkenő; mert hogy mi álmok jőnek a halálban, ha majd leráztuk mind e Földi bajt, ez visszadöbbent. E megoldás az, mi a nyomort oly hosszan élteti..."
Shakespeare mindent tudott a világról. Még ötszáz évvel e sorok írása után is eltalálta a lényeget.
Calvero
