Elég az undorító napi politikából. Ma egy régi történetet mondok el neked Barátom, ami még a gengeszterváltás előtt történt. Szavaim hitelének az akkori nyíregyházi társulat tanúja lehet, főleg Bajszi, a kellékes, aki e történet egyik főszereplője.
A dolog úgy kezdődött, hogy meghívást kaptunk egy előadással az ungvári színházba, mely akkor még a Szovjetunió része volt. Indulásunk reggelén derült ki, hogy akkor még nem magyar állampolgár lévén nincs vízumom a beutazásra. Kapkodás, futkos az ügyvezető igazgató, Horvát Pista. De úgy látszott, nincs megoldás... miközben már a társulat bent ül a buszban, indulásra várva. Ekkor elhaladt mellettem Bajszi a kellékes, kinek magyarosan felfelé kunkorodó bajsza volt, nekem ez idő tájt pedig lefelé konyuló bajusz éktelenkedett arcomon. Megkérdeztem Bajszit, rendelkezik-e érvényes útlevéllel. Mikor igennel válaszolt, nem hagytam időt neki a megijedésre, hanem azonnal megkérdeztem tőle, nem adná-e kölcsön a magyar útlevelét erre a napra. Bajszi nem volt ijedős.
Két hetyke mozdulattal felfelé felfelé pödörtem a bajszomat, így már kicsit hasonlítani kezdtem Bajszira. Odamentem az útvezetőhöz, és azt mondtam: indulhatunk, már van útlevelem. Az útvezető egyben szakszervezeti bizalmi is volt, s mint ilyen, az igazgató spiclije, megkérdezte, jól meggondoltam-e, mire vállalkozom. Erre azt válaszoltam, hogy nekem egyébként semmi kedvem a nagy Szovjetunióba menni, még kevésbé Szibériába - ha esetleg lebukom a határon - de úgy érzem, a cél érdekében vállalnom kell a kockázatot. Amúgy pedig brahiból is.
Már a határ közelében jártunk, amikor odaültem a széparcú szőke kolléganő mellé, kinek nővére is széparcú szőke színésznő volt, és abban örökléstanilag is hasonlók, hogy mindkettőjük teste jó ízű nedveket termelt, és szájuk érzékien telt volt. S mindketten nagyon gátlástalanul vettek részt a hatvankilences játékban (ha érted, mire célzok). Többször voltam velük külön-külön, de a nagy vágyam, hogy egyszer hármasban... Pedig nagy buli lett volna. Hmmm.
A határ innenső oldalán egyszerű volt minden, a vámos felszólítására a bizalmi összeszedte az útleveleket, a vámos bevitte, és lepecsételve visszahozta. Ugyanez volt a szovjet oldalon is.
Előadás után, visszaindulás előtt, amikor a tájbusznál várakoztunk, és végignéztem a nadrágomon, láttam, hogy remeg a nadrágom szára. Erre, mármint a remegés leállítására volt egy bevált módszerem, amit bemutatók előtt többször kipróbáltam. Ilyenkor leültem törökülésbe, lehajtottam a fejemet, és egyenletesen lélegeztem vagy öt percig. Ezt a módszert vettem elő most is. Mielőtt beszálltam volna a buszba, leültem a park füvére, és lehajtott fejjel légzőgyakorlatokat végeztem.
Beszálltam, s megint a szép szőke kolléganő mellé ültem... és ez részét képezte a koncepciómnak! Mert amikor a szovjet oldalon felszállt a pecsételő, és egyenként kézbe vett minden útlevelet, és alaposan megnézett minden arcot, minden szemölcsöt... mindenkire legalább egy percet szánt... akkor én hangosan kérdeztem valamit a szőke kolléganőtől, aki válaszolt is... és ezzel magára vonta a pecsételő figyelmét. Nem gyanúját, hanem az egészséges ösztönű fiatal férfiember figyelmét. Lassan, idegesítően lassan közeledett a pecsételő. Amikor odaért hozzánk, elvette az útlevelemet, belenyomta a pecsétet... miközben véges végig a szőke színésznőt nézte, izgalommal átfűtött tekintettel. Még amikor visszaadta az útlevelet, akkor is a nőt nézte, rám egy pillantást sem vesztegetett. Aztán pedig tovább lépet, és onnantól ismét minden arcot megnézett, megszagolt... én pedig akkor kezdtem csak igazán remegni, mikor már túl voltam a veszélyen.
Rég volt. De igaz volt.
Calvero
