Ma a Kossuth Rádión régi világutazókról hallottam remek műsort. Köztük földimről, Vojnits Oszkár bácskai vadász-utazóról. Ezek a régi utazók kemény csávók voltak, vállalták a veszélyt. Mert a veszély olyan, mint egy harapós eb: azokba mar, akik félnek tőle... de akik szeme közé néznek, attól elfut a veszély, lába közé húzott farokkal. Ezek a régi típusú emberek a szabad ég alatt aludtak a fenyvesfogú havasokban, bagolyrikoltásos éjjeli erdőben bolyongtak, langyos esti legelőn bandukoltak teliholddal hátizsákjukban, támadó fenevadakkal ijesztgették magukat...
De idegrendszerük romlásával fizettek mindezekért. Ezért fordította maga felé fegyverét, az általam tegnap említett Hemingway Kechum városában... és a ma hallott földim, Vojnits Oszkár, aki egyik afrikai útjáról hazafelé tartva váratlanul leszállt a hajóról, kibérelte a Port-Said-i Eastern Szálloda egyik egész emeletét, talán azért, hogy a halállal való pásztoróráját senki ne zavarhassa meg. És a randevúra hívott halállány időben érkezett. Vojnits, ott a hotelszobában, pontosan az ötvenedik születésnapján végképp szembe került önmagával, már nem volt más út: szíven lőtte magát.
A világutazó megérkezett. Élete során állandó nosztalgiát érzett valami új, jobb világ iránt. Mert mi mást nyújthatott volna neki még ez a földi lét, milyen élményt? Hisz látta a sivatagokat, látta a hegyeket, látta a vizeket és a vízeséseket, látta az őserdőket. Különféle kultúrákkal és embertípusokkal ismerkedett meg, s mindezek birtokában azt is látta, hogy mennyire értelmetlen minden, amiért az ember küzd. S ha ismerte a nagy nemzeti Tragédiát (nem Mohácsra gondolok, hanem Madácsra), akkor sem érezte már szükségét a a további küzdésnek. Nincs tovább, gondolta talán. Hiábavaló a távolság, ha a végtelenség már nem jelent semmit. És Vojnits talán elindult a Kis herceg bolygója felé. Ahol, igaz nincs más, csak három térdig érő vulkán, abból is az egyik már végképp kialudt, bár sosem lehet tudni... De Vojnits nem akarta megvárni, mire ismét életre kel ama vulkán.
Székely Tibor, ismert szabadkai tudós és utazó a nyolcvanas években így magyarázta Vojnits tettét: (idézet: Régi bácskai és bánáti utazók, Fórum, 1987.) "Vojnits trópusi maláriában szenvedett, amely időről időre kiújult. Ez volt a helyzet vöröstengeri hajóútja idején. Betegsége annyira elfajult, hogy megtámadta az agyát és az idegeit, és üldözési mániát váltott ki nála. Azért bérelte ki a szálloda egész emeletét, hogy biztosítsa magát az elképzelt üldözőitől."
Vojnits akkor talán azt hitte, sikerrel megóvhatja magát képzelt ellenségeitől. De nem tudta, hogy valódi ellensége és leendő gyilkosa már ott van a hotelszobában. És vele együtt érkezett.
Utolsó írása egy elefántvadászatról szól, a Nimród közölte le 1914. március 10.-én.
Calvero
