Ma délután Miskolcra érkezünk kedvesemmel, hoztunk három zsák zabot is, amit a lovak nem esznek meg, mert kicsit penészes az a zab (a ló olyan finnyás, akár egy ember), és kivittük a vaddisznók etetőhelyére. S ha már ott voltunk, be is voltunk írva, meg puska is volt velünk, kint maradtunk lesen. Estig nem történt semmi, azt leszámítva, hogy a felhők között szelíden bujkált a félhold, s mi olyan ősi átszellemültséggel néztük a lesről a félholdat, mint két török identitású farkasember. Aztán öt óra negyvenkor zajok közeledtek az erdőben, és nemsokára három sötét alak tolakodott ki a tisztásra. Az egyik disznó formáját sikerült is kivennem a távcsőben, de mire lőhettem volna, visszalépett az erdőbe. Ekkor a másikat vettem célba… és mikor úgy éreztem, jó helyre megy a golyó, lőttem. Nagy csörtetés… majd csönd. Vártunk tíz percet, aztán erős zseblámpáinkkal elindultunk a rálövés helyére. Vért rögtön találtunk, de tovább haladva az elfutás irányába, elvesztek a nyomok. Mielőtt azt hihettük volna: mellé ment a golyó, észrevettük az egyik fa tövében a már kimúlt disznót. Nyolcvan kilós lehetett, s meg is szenvedtünk, mire elvonszoltuk a kocsiig – kedvesem a lábánál ragadta meg, én pedig kötelet hurkoltam az agyarára, és úgy húztam magam után – nagy szuszogások után végre a csomagtartóba került, s irány a leadási hűtőház. Ennyi történt. És nagyon fáradtak vagyunk. Calvero
