A mai jegyzetemhez még egy margón kívüli kiegészítés. Szeretett Bükk-hegységemben, kb. két évvel ezelőtt találtam egy sírt. Senki nem sírt mellette, de látszott: ápolják. Vadászni voltam ott, és véletlenül akadtam rá a Kőlyuk-tető alatt, területünk legmagasabb pontján. És ott álltam sokáig, puskával a vállamon, mint egy vadász díszőrség, mintha díszlövésre készülnék... Pedig nem erről szólt az érzés. Hanem: ki voltál, te szerencsétlen?, magyar, szlovák, német??... Akit ide vezényeltek, valami ismeretlen és érthetetlen harci győzelem reményében, aminek csakis mások érdeke szabott határt: a zsebüket megtömni akaró politikusok trágya haszonvágya??

Két éve lehetett ez. Küldtem is erről akkori lapomnak egy vadásztörténetbe rejtett publicisztikát... de akkor már benedekfülöp-féle ragadozók járták a határt (úgy értem, az irodalom pagonyát), a Nimródosok nem merték lehozni írásomat. (Azóta sem hoztak tőlem semmit... szegény, gyáva kis pelék, nünükék, rágcsálók, kik rettegnek minden zajtól... rosszmagam pedig "zajosan" írok - ők így állítják.)

Ma kedvesemmel eldöntöttük: meglátogatjuk ama sírt  (mely mellett senki sem sírt... jó, jó, egy rímről nem illik több bőrt lehúzni...bocs'.) De aztán eldöntöttük, mégse ma megyünk: majd máskor, mikor senki sem jár arra. Ma mindeki temetőket támad művirággal, tartósított virágcsokrokkal, műillattal... Mű-mű-mű! (Az Omegának volt egy dala a 70-es években, már nem emlékszem a címére, de a "Műember"-ről szólt.) 

Majd elmegyünk máskor ahhoz a sírhoz. Amikor senki sem lesz ott. Még az a dicséretre méltó személy sem, akivel szívesen szorítanék kezet. Aki egy 2. világháborús elesett ismeretlen - mi több: idegen katona sírját a mai napig ápolja. Áldás szálljon reá! Üdv.: Calvero, a halálra itélt (miként ti is mind...)