Úgy szeretnék valami vidámat írni neked Barátom, innen, Majosházáról, de most nem megy. A Napnak... az égitestnek is szomorú színe van ma: ez már nem az ihaj-duhaj nyári Nap... nem libidót serkentő, tököt csiklandó nap: ez a Nap... ez már az elmúlás utolsó sugára (bocs' , csak a szöveg ritmusára kívánta elmém ezt a régi balladát - és Arany János iránti tiszteletemből - aki öntörvényűen bánt a szavakkal. Ha a rím úgy kívánta: a "teher"-ből "tereh" lett - Walesi bárdok.)
Ma fél órát kint ültem a napon, és a Nap leszívott... no jó, nem akarok profán lenni, nem úgy... És bármilyen forró is ama égitest, arra... mégsem lenne képes... vagy ha igen, odasülne hozzá a 'szom, mint egy ottfeledett sertésoldalas. Melyik oldalas? Jobb oldalas?? Bal? Mindkettő lesült.
No jó, ott tartottam hát: leszívta a Nap az erőmet, ott ültem, és semminek nem örültem. Annak sem, hogy hamarosan jön a kedvesem, de annak még kevésbé, hogy immár tanult szakmámban dolgozom. Mert mi ez a szakma? Kik gyakorolják...? He?
He??
S tudod Barátom, akkor eldöntöttem: ezentúl nem foglakozom a világgal. Legkevésbé annak legundorítóbb fajával, a politikával. Leszokom a Xanax nyugtatóról. Mely nyugalmat ígér, de izgalmat kínál, sunyin, pult alatt. Ez a szer az utóbbi években elhatalmasodott felettem, mert egy bűnüző kormány ült felettünk... de ennek sok évre vége, tehát semmi okom nyugtatóval csillapítanom forrongó mivoltomat. Éljen a nyugalom! (De Calveronak van az áhított nyugalomhoz egy feltétele: Furcsán Fegyencet vonják felelősségre!! Mert ha nem, akkor "márciusban újra kezdjük!!)
