Ma délután Bessenyeiről emlékeztek meg, az egyébként egyre jobb minőségű közszolgálati kettesen: Bessenyeiről, a nagyvérű színészről, a zseniről: Dobó István földi másáról - az örök színész hadvezérről.
Ott ült a stúdióban Avar István is, nem sokat szólt, csak rezignáltan hallgatta a sok süket dumát, amit összehordtak az ál-értelmiségi okosnokok. Ott volt Piros, akit Bessenyei Othello szerepében megfojtott egy hetvenes évekbeli híresen remek előadásban, s mely színésznő azóta sem csinált semmi jelentőset, azt leszámítva, hogy jobb üzletet remélt feleségül menni Husztihoz, és faképnél hagyni Pintér Tamást, aki pedig férfi volt, s még ma is az, igazi, bátor kaszkadőr... De ama színésznő karrier szempontok szerint döntött, lelke rajta.( Jelzem: a következtetés szerzői vélemény.) És most, amikor naiv gödröcskékkel orcáján pöntyögött a képernyőn, háromszor is azt mondta: "...ahogy Bessenyei a... nemtudom melyik BETŰT mondta, az annyira sajátságos volt..." No, ez még naivai mércével mérve is meglehetős ostobaság, hiszen a betűt írják, kedves Ildikó, amit pedig beszéd közben használsz, azt HANGZÓNAK nevezik. Kedves, orvul szerzett férjed megtaníthatott volna néhány elemi alapvetésre. Pl., hogy: Bessenyei nem mondott BETŰKET. Lehet, hogy írt... de leginkább: sok évtizeden keresztül hangzókat formált, egyéni, kicsit nazális hangzókat, és a hangok szavakat képeztek, és a szavakból mondatok lettek... Aztán 97-ben azt a remek színészt egyik napról a másikra kipicsázták a Nemzeti Színházból, és attól kezdve leginkább azzal töltötte idejét, hogy kint lakott a tanyáján, szenvedélyesen lovagolt az alföldi erdőkben: Gyia te!, nincs megállás, egészen a halálig...!
