A váróteremben töltött éjszaka elmúlt, reggel hatkor indult egy vonat haza, de nem szálltam fel rá. Majd a következővel... vagy majd az után. Vaktában elindultam az ismeretlen város utcáin, kifelé a városból, és másfél óra múlva egy tó partjára értem, de ez nem olyan elvadult tó volt, minta amilyeneket Kanadában láttam... Nagy, brutális móló nyúlt be a tóba, bementem a végére, s ott leültem, és a móló deszkáinak rései közt néztem az alattam lassan imbolygó mocskos vizet. A móló tartóoszlopaira zöld, nyálkás réteg rakódott, hínár haja lengett a vízben. Mint egy vízbefúlt szűzlány szétomló haja... Ott ültem sokáig, s azon gondolkodtam, mennyit vétkeztem, mennyit hibáztam, de ha száz évig élek sem tudok annyi bűnt elkövetni, mint körülöttem a világ itt... ma a B.Airport és a békávé igazgatóját vitték el bilincsben, kik "királyfiakból" változnak majd békávé... majd ott a sitten. Aztán a múltkor emlegetett Védegyleti fej, kinek elvárásra letiltották az írásaimat a Nimródban, és a szerkesztők megszeppenten másfél éve nem mernek lehozni tőlem egy sort sem. A bűnszervezetben, aljas indokból elkövetett kormányzások idején így rohad szét minden, mint itt a seggem alatt a móló, már a tartóoszlopa sem állja végig ezt az évet, osszeomlik...

A déli vonattal hazajöttem, és tudjisten hanyadszor elővettem a regényem kéziratát: még ebben az évben el kell végeznem az utolsó javítást is, ki kell húznom belőle minden nyavajgást, minden olyant, amit itt a blogban végzek, abban a regényben csak fanyar humor lesz, meg esendő színészi lét, meg egy színészházaspár fájdalmasan reménytelen kapcsolata... De ez a regény mégsem rólad szól, s nem is rólam... Hanem rólad, meg rólam, meg rólatok, igen, rólad is Barátom, meg mindannyiunkról, mi bűneinkben is sárnapsugár emberek... SZÍNÉSZNŐT  SZERETTEM