A sok lilaság s zöldség mellett, amit utolsó bejegyzésemben irtam, aminek oka egyébként a hazameneteltől való szorongásom, hogy mi találok otthon, mit tettek a hazámmal 3 és fél hónap alatt. Erre vonatkozóan Jenőtől tegnap jött hiteles tudósitás, aki azt a lehangoló hirt hozta, hogy még az utolsó hazalátogatása óta, 3 év óta is rengeteget romlott otthon a helyzet minden téren, ahhoz meg nem is lehet hasonlitani, mondja, amilyen viszonyok 8 éve voltak, kivándorlásuk előtt. Minden otthoni barátjától ezt hallja, s egytől egyik a kivándorlás elszánt tervét forralják. Ide jutottunk. Erre aztán rögtön feltettük Vikidál Gyuszitól a SZEGÉNY MAGYARORSZÁG cimű dalt. A korrupció virul, a nemzet többsége éhezik, vagy erősen nélkülöz... Ezek a dolgok nem hagytak aludni még altatóval se. Szegény Magyarország, szegény ti, szegény mi...  

És azt a régen vár pillanatot sem tudom kellő értékén ünnepelni, hogy a mai napon indulunk fel északra fehérfarkura vadászni. Mert ott is sarkamban liheg majd a kérdés: jó, jó, de mi lesz velünk 9. után? Mi lesz a családommal? Most még nincs bennem indulat e kérdések kapcsán, s szeretném, ha nem töltene el semmi olyan deprimáló érzés, ami nem használ, csak visszahúz. Ha hazaérek, leteszem a fegyvert a szónak minden értelmében, és elvárom, hogy mások is tegyék le a egyvert, és a kölcsönös feledés és megbocsátás évadje érkezzen el. Bocsánat, hogy ilyen borongósak utóbbi riportjaim... nem én akarom, hogy igy legyen... Talán, ha visszajöttem, s lesz rá idő, mégis megkeresem ide emigrált régi barátaimat, sikereseket és sikerteleneket egyaránt. S talán majd egy formás agancsú fehérfarkú bika fotója, s történetének leirása visszahozza a jókedvünket, neked is Barátom, ki megtisztelsz a figyelmeddel, s talán az én depresszióm is csitul majd. Ölel benneteket C. UI. Nem tudom, a vadászházban van e internet, ha igen, hamarosan irok neked Barátom.