Riportok a kanadai vadonból

Nem kedveseim, nem eszik olyan forrón a kását. Még nem búcsúzkodunk. Hiszen a jövő héten visszaérkezik Európából Jenő, s akkor indulunk fel ismét északra fehérfarkú szarvasra vadászni. Már meséltem nektek Jenőről, ő az a pasi, aki nem példanélküliként életemben, ismeretlenül, csupán valamelyik vadászkönyvem  hatására keresett meg telefonon, s hivott, látogassam meg Kanadában. Egyetlen szinészi sikeremet sem tartom olyan nagyra, mint az ilyen, éterből jött dicséretet. Hát képzeld el, otthon az ember, éjjelilámpájának pisla fényében ir valamit, és azok az élettelen sorok sok ezer kilométerrel távolabb életre kelnek, és hatást keltenek. Hát nem egy természeti csoda ez...? Jenő előbb a Nimród vadászlap szerkesztőségében keresett, s onnan adták ki a számomat. Amugy mellesleg a Nimródnak is sokat köszönhatak, hogy 15 évvel ezelőtt fényképes igazolványt adtak nekem, mert pl. júliusban, ideérkezésemkor a kanadai Bevándorlási Hivatal vonakodott engem beengedni, csak miután megmutattam az igazolványt, s hozzá tettem, hogy könyvet akarok irni Kanadárol, akkor egyből mosolyra derült a komor hivatalnok arca, s tovább engedett. Köszönöm Nimród. De vissza Jenőhöz:Az első jelentkezése alkalmával azt mondtam, jól esnek szavai, de a meghivásának sohasem tudok eleget tenni, mert a második alaszkai utam után eldöntöttem, befejezem az utazgatást, azt a pénzt inkább a családom használja fel. De az élet, mint tudjuk másképp rendelkezett, s ha már itt voltam Kanadában, úgy szerveztük Jenővel, hogy visszútban talákozzunk. No. Egyszóval még semmi búcsúszimfónia, most jön a legizgalmasabb kaland, a fehérfarkú szarvas vadászata... puskával a kezemben. Ölel benneteket barátotok C.