Varatlanul ert a hir, hogy mar ma indulok Edmontonba. Elbucsuzom hat a neheztermeszetu boss-tol, megkoszonven neki mindent; jot s rosszat egyarant; elkoszonok kedves csaladjatol, kik csaladtagkent kezeltek. Megvakarom a labrador kobakjat, s megmondom neki, hogy bar latvanyos sikereket ertunk el a magyar nyelv elsajatitasaban...de azt is hozzateszem: nehezmenyezem, hogy a Halotti beszedbol meg a kezdo sorokig sem jutottubk el; latjatok-feleim-szumtukkel-mik-vogymuk...

Nomad elodeinket idezem gondolatban. Ha szaraz a fu, vagy ho boritja a legelot, egy futty-jel, s a puli meg a komondor maris inditja a nyajat. A joszagok lomhan allnak talpra; elobb a tomporukat emelik, aztan egyik mellso lab, aztan a masik.. egyet talan bognek is, csak ugy asitas helyett... a pasztor megigazitja a panyokara vetett gubajat, mely telen meleget tart, nyaron hivest. Homlokara tolja kalpagjat, imbolyog rajta a darutoll.Meg egy eleset futtyent, csattan az ostor, s puli tudja a dolgat, csaholva inditja el a nyajat. A pasztor meg egyszer, utoljara szetnez a tajon: hat itt is voltunk egyszer. S a nyaj lassan elindul napkelet fele, porfelho jelzi utjat. A taborhelyen ott maradt a kuhult parazs, melyen talan slambuc rotyogott az este. Igen, igy lehetett valamikor.

Bepakolva mar minden, medve, 2 farkas, coyote. A kofferem, mint engedelmes  vadaszkutyak, lapulnak a labamhoz. Ma en is tovabbhajtom allataimat, s almaimat.