Riportok a kanadai vadonból

Casting. Válogatás. Telefonon hív az ügynökséged, hogy ekkor meg ekkor legyél itt meg itt reklámfilm-válogatásra. Ott meg ott rengetegen vannak, mindenki zavarban, nem lehet ezt megszokni; valószínűleg a középkori rabszolgák sem szokták meg soha, hogy vásárokon mustrálgatják a fogaikat. Egyik várakozó kolléga folyton a tükör előtt áll, jól belőtt haját igazgatja. Le sem veszi a szemét tükörbéli önmagáról: meglátni és megszeretni önmagát, egy pillanat műve volt csupán. A másik fazon ott áll a stúdió ajtajában, fülel, mi történhet odabent. Szent meggyőződése lehet, hogy ha elkap odebentről egy szófoszlányt, helyzeti előnybe kerül. Másfál óra várakozás után behívnak, s te kényszeredetten veszed kézbe a sorszámot, lefényképeznek, így azonosítanak később, mert neved sincs, csak sorszámod., mint a börtöntölteléknek. Aztán mégis megkérdezik a neved. Nelson Mandela vagyok, ütöd el viccel a zavarodat, de senki sem nevet rajta, s ettől fülig pirulsz, legszívesen a föld alá süllyednél szégyenedben. A castingrendező elmagyarázza a feladatot, amit, ha sikeresen eljátszol, tied a szerep: te lehetsz a leghatásosabb hashajtó reklámarca. A faladat- mondja a rendező -, hogy szorulással ülsz a vécén, kínlódsz, egészen belevörösödsz a szenvedésbe, kidagadnak a halántékodon az erek, s a végén megdicsőült arccal megkönnyebbülsz, s véget ér a szenvedésed. Érted? Világos? S te bólintasz, hogy világos. És leülsz egy székre, s tessékre elkezdesz nyögni és szenvedni. Szemedet mereszted, segged dülleszted, de nincs megállás az ízlés lejtőjén: összepréselt ajkaid közt levegőt préselsz ki. Mind kínosabb ez az egész, egyre görcsösebb vagy, és te abban bízol, nem tart már soká ez az egész, hisz a haldoklásnak is egyszer vége van... Majd értesítjük, mondja a rendező, s te úgy hagyod el a stúdió helyiségét, mintha az, amit eljátszottál, valóban megtörtént volna valad, s annak végterméke a nyakadba ömlött volna. No, álltalában így történi egy casting. Meglátjuk, holnap mi lesz... Calvero