Riportok a kanadai vadonból

Kilenc napos hallgatásom oka, kedves Barátom, hogy Montenegróban voltunk eladni az ottani házunkat. Ez alatt többször voltunk lent a városban - Herceg Noviban - de első alkalommal a helyiek nemzeti ünnepe miatt zárva volt minden, még az internetes kávézók is. ( A balkániak piszkosul tudnak ünnepelni, egyhuzamban akár öt napig is képesek mellőzni a munkát.) Később pedig az ékezetek nélküli billentyűzettel nem tudtam zöldágra vergődni. A szóbanforgó házat 86-ban vettem egy hirtelen jött nagyanyai örökségből, ám ahogy múlik az idő, ahogy öregszünk, egyre növekedett az ideutazás távolsága: egyre nehezebben tettük meg az ezer kilométeres távolságot. Pedig fantasztikus helyen van ez a ház, húsz kilométerre a tengertől, kétezer méteres karszthegyek közt. Fent a gerincen májusban még gyakran akkora a hó, hogy a helyi aranyifjak fürdőgatyában síelnek, aztán fél óra autózás után már csobbannak is a tengerben. Mikor megvettük, még csak egy kőrom állt itt, sehol egy ház a közelben, villany sem volt, teljes nyugalom. ( A világot Barátom, csak úgy tudod kizárni, ha távol tartod a villanyáramot. Mert a villannyal egyből bejön a rádió, tévé, Esti Híradó: ...bla-bla-bla tette hozzá a miniszterelnök... Minden miniszterelmök hozzátesz. Pláne az utóbbi időben számos Tettehozzáa miniszterelnökünk volt...) No szóval évről-évre szépítgettük azt a házat, és a völgy is lassacskán megtelt más lakókkal, harsány szomszédokat kaptunk, akik idehozták a villanyt, bömbölt a rádió ( az ottani miniszterelnök is "tette hozzá"...) És így veszett el a nyugalmunk. De nem csak a villany ért ide, van már mobiltelefonos térerő is. Ennek számos előnye van. Például tegnap szóltak az ügynökségemtől, hogy a jövő héten casting-ra kell mennem. Ha megkapom a munkát, még az elutazásom előtt le is forgathatom a reklámfilmet. No, és tegnap aztán jelentkezett egy ingatlanközvetítő, kérdezte, mennyire tartjuk a házat, s mikor megmondtuk az árat, rögtön rávágta, hogy tud rá vevőt. Boldogan heherészett, látszott rajta, hogy jó fogást csinált velünk. Én meg szándékosan mondtam alacsony árat, mert el akartam kerülni az alkudozást; ha alkura kerül a sor, engem mindig kiver az izzadság, szenvedek, rosszullét fog el... Utolsó nap aztán összepakoltunk mindent ami befért a kocsiba, és elindultunk hazafelé. Nem akartam visszafordulni, bár az ilyen búcsúknak óhatatlanul van valami emelkedettsége. Nem fordultam vissza, csak vezettem, és amikor már a völgy alján jártunk, belepillantottam a visszapillantó tükörbe, de már csak a kopár karszthegy látszott benne. "Itt is jártunk egyszer..." mondtam az egyik Spíró darab befejező mondatát. Mindez már hamarosan a múlté lesz. A jövő meg ott vár, fent északon. Osz kalap, tette hozzá Calvero.