KISS TIBIT néztem az éjjel az ArcKép című műsorban a netről, s még hajnalban is itt keringtek a mondatai. Még sötét volt, feküdtem az ágyban, és a kakaskukorékolásokból megpróbáltam kitalálni, hány óra lehet. Végül kénytelen voltam a valósághoz folyamodni. Odatapogattam az éjjeliszekrényhez, és megnyomtam a világító gombot. Ördögi vörös színben mutatta: 4 : 32. Még egy órahossza van a világosodásig. Ha Naccsanyi barátom élne, nem mernék ilyen önelemzésbe menni, hogy Kiss Tibi figurájának tükrében vizsgáljam magam. Hogy ilyen önelemzésbe menjek; pedig ez a fórum arra való, hogy gondolatokat megosszak, akit érdekel – elolvassa, akit nem az tovább lapoz, hogy: haggyá má” a pszichés diagnosztikai leleteiddel!
Kevés művészemberrel érzek ilyen alkati hasonlóságot, mint Kissel, amely hasonlóságok ugyanakkor hihetetlen távolságok is. Kiss festő. Magányos műfaj, de ő egy közösségre és társaságra épülő EGYÜTTES műfajban, a színpadi zenélésben érezte a vonzást. Én pont fordítva: a közösségre és közönségre épülő műfajra kaptam kiképzést és diplomát, ezt csináltam évtizedekig, de mindig a magányos alkotás felé éreztem vonzást. Kamaszkoromat kivéve, amikor J. A. verssora volt érvényes, hogy „magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan”, mindig a magányt kerestem. És, íme: nem is leltem meg hazámat sehol – amire a vers utal. Ahogy Kisst, engem is megkísértette a Démon; többször is legyőzni vélt, s már röhögött a markában az ördög, de lerúgtam magamról, s mentem tovább. Még egy pálcikaembert sem tudok megrajzolni, tehát a festés rögtön kiesett, pedig mindig irigyeltem a terpentinszagú műterem magányában alkotó festőket. (Ezt kiélhettem a Vörös Nap című, majd egyszer megjelenő krimi regényemben, ahol egy festő a sorozatgyilkos.) A színházi olvasópróbákon mindig külön ültem, nem a megszokott hosszú asztal valamelyik oldalán. Egyik oldalon sem szerettem. (Ezt az előző mondatot most kivételesen ne konvertáljuk politikaira, még ha ad is erre lehetőséget.) Többnyire oldalt ültem, a fal mellett. Egy másik, közösségre és közönségre épülő műfajból is kaptam kóstolót – Kiss műfajában – : kétszer voltam rockzenekar tagja, s Gados Béla a megmondhatója: ahogy vége lett a próbának vagy a bulinak, máris húztam el, legfeljebb a hozzám csapódó nőt vonszoltam magammal. És így érkeztem el Hatvanba, hatvan évesen, amikor megtaláltam a legszabadabb és legmagányosabb – nekem való műfajt, az irodalmat. Azóta már Hatvanból is elköltöztem, éppen úton vagyok egy, még ismeretlen (és talán végleges) szálláshely felé, de már tudom, hogy bár nincs- és nem is volt soha otthonom, de egy helyen otthon vagyok – az irodalomban. Egész nap írok, de estefelé a vasszorgalommal felépített művem omladozni kezd. Ebből tudom, hogy másnap még eltökéltebben kell mindent újrakezdenem. nfl
