LEA LÁNYOM PÉLDÁJA bizonyítja, hogy csak a munka számít. Az elvégezett munka. Semmi más. Illetve számít még kicsit a tehetség és a szerencse, de ezt most vegyük ki, hisz az nem választható. Da a megfeszített munka csakis tőled függ, a te elszántságodtól, s azt senki el nem végzi helyetted. Minden alkotás vissza tükrözi az elvégzett munka mennyiségét és elmélyültségi fokát. Az eredményét és elismertségét nem biztos, vagy legalábbis nem azonnal. De a munka attól még benne van, ha nem látszik/látják. És most a neo-sztahanovista szónoklatom után röviden összefoglalom, hogy mi módon vették föl Leát a Táncművészetire, és milyen hátrányokat kellett neki leküzdenie, hogy ma itt tartson. Merthogy nem nyert felvételt, csak a fellebbezésünkkor értük el, hogy a lányunk mégis elindulhasson a nulladik osztályba, hogy aztán 10 év után az osztályából egyetlenként kerüljön az Operába. Talán kezdetben evégből úgy érezhette sokszor, hogy sandán néznek rá: MIT KERES EZ ITT KÖZTÜNK?! Amikor szülőként bent lehettünk a balett órákon, többször megfigyeltem, hogy míg mások a gyakorlatok között kiengedtek s lazítottak, a lányunk akkor is koncentráltan nézett maga elé, és csak az izmait engedte pihenni, a tudatát nem. S most nem szeretnék Lea sikerének hullámlovasa lenni, csupán az irántatok való őszinteségem jegyében teszek hozzá valami személyeset. Mert talán ritkábban fordul elő, hogy a gyermek ad példát a szüleinek. De Lea nekem már elég hosszú idő óta valamiféle példakép. Mert amikor eldöntöttem, hogy minden hátrányom ellenére (előrehaladott életkorom, nem ez irányú képzettségem) eldöntöttem, hogy író akarok lenni, ez a koncentráltság és céltudatosság szolgált számomra példaként, s adott erőt ahhoz, hogy naponta tizenkét órahosszig képezzem át magam erre a másik művészeti ágra. És amikor egy-egy nagyobb könyvkiadó irodájában ácsorogtam, kezemben az éppen befejezett regényem kéziratával, s úgy nézett rám az igazgató, hogy: MIT KERES EZ ITT?! HISZ NEM RÉSZE A KÁNONNAK!, akkor Lea lányom példája volt előttem. És ahogy hazaértem, rögtön leültem átírni a regényemet, és tizenkét órahosszáig ki sem léptem a regényem fiktív teréből, hisz csak ott éreztem magam biztonságban. És talán a tekintetemben ugyanaz az elszántság volt, mint Lea szemében, ott a hajdani balett-terem rúdjánál. nfl
Ui. Olvassátok el az e heti Demokratában, Leáról megjelent cikket.
