Riportok a kanadai vadonból

LADIK  KATI félreértette egy múltkori kommentáromat, s felajánlotta, hogy elküldi A késdobáló című filmet, digitalizáltan (melyben partnerek voltunk anno, és szerettük egymást). Mire én azt válaszoltam neki, hogy nagyon köszönöm, de nem kérem, mert nem tartok meg semmit a múltamból. És utána egy perccel azt a kérdést tettem föl magamnak, hogy mért van ez így. Merthogy nem volt mindig így. Néhány film még megvolt annak idején, abból a nem sokból, amiben játszhattam. És ha adták a tévében, ha tehettem, meg is néztem, tehát nem az van, amiről Nagy-Kálózy beszélt Alindánál, hogy néha nem meri visszanézni magát. Bennem soha nem volt ilyen gátlás, még ha tudtam is, hogy mit rontottam el, s milyen hibákkal szembesít majd a látvány. Hogy a valóság, mely éveken át el volt kendőzve előlem, a látvány által egyetlen órahossza alatt zúdul majd rám, nyersen, teljes súlyával. Ezen kívül fiatal koromban mindig elolvastam a megjelent írásaimat is. Ma már erre nincs időm. Úgy értem – a hátralévőből. Csak a még meg nem jelent írásaimat olvasom újra és újra, mert azon még lehet javítani. De amit kinyomtattak, az úgy már marad; minek olvassam. És – mondom – nem tartok meg semmit, ami a múltra elékeztetne. El is maradt minden tárgy, minden emlék; minden elveszett. Ott maradt azokban a lakásokban, ahol hosszabb-rövidebb ideig csöveztem. Nem dobtam el semmit, csak elhagytak a tárgyak, megelőzendő, hogy róluk eszembe jusson Montenegró, Herceg Novi, vagy a Bükk, pláne Miskolc. Soha többé nem is látogatok már el ezekre a helyekre. Ha véletlenül föltolakszik valami emlék a régmúltból, rögtön a tudatom alá rugdosom. Nekem már nincs időm nosztalgiázni. Meg kedvem sincs rá.  A papír alapú fotók a kukába landoltak, velük együtt minden más bizonyíték, hogy volt egy régi életem. A levelezéseim is melléjük, a kukába. Egyedül Sütő Andástól kapott leveleimet adtam át a Magyar Természettudományi Múzeumnak (mivel ezek a sikaszói természettel, a Hargitával, és a vadászattal kapcsolatosak – Sütő ugyanis vadászott, bár ezt kevesen tudják róla). A trófeáim közül néhány a hatvani vadászmúzeum falán van, de a többi jelenleg egy budapesti raktárban várja a sorsát. Volt egy olyan próbálkozásom, hogy mindezt a szülőfalumnak adományozom, de a szándékomat olyan zsíros közöny fogadta, hogy elálltam ettől. Csantavérről nem csak a busz és a vonat nem megy tovább, de itt megáll az ész is. Csantavérről, aki elindul, az soha nem ér oda, leül, elalszik. Talán Törley József volt az utolsó, aki elment innen, hogy ne húzza le a közeg. Matuska is elindult, de bár maradt volna: annak idején még itt is járt vonat- - - De már régen felszedték a síneket; aki itt ragadt, rohadjon is itt. Jelenleg egy másik faluval folytatok tárgyalást; ott akarom megvalósítani A TERMÉSZET HÁZA (szerbül: KUCA PRIRODE) címszó alatt egy mini-múzeumot, amiben egyrészt a Csík-ér völgyének élővilága lenne bemutatva, meg persze az általam, több kontinensről összegyűjtött és  haza hozott, természettel kapcsolatos gyűjtemény. Ez maradjon meg belőlem, a több vesszen. Akkor majd életművem e része végleg lezárul, s otthonra lel. De az írói és színészi énem csapatai még harcban állnak. Magam pedig folytatom vigasztalan bolyongásomat, egyik délibábtól a másik felé; hajtom tovább az állataimat. Amelyek bennem, magamban vannak. nfl