ÁLLAT-E A SZÍNÉSZ? A vadászokat sok bírálat éri, hogy gyilkosok, satöbbi. De talán ugyanazok, aki e bírálatot teszik, már másnap elviszik a gyermekeiket állatkertbe vagy cirkuszba. Márpedig szerintem a fogságban tartott állat sokkal többet szenved, de az is, amelyiket belökik a porondra bohóckodni; több megaláztatás éri ezeket azoknál, amelyek kegyes és gyors halált halnak (pontosabban, utóbbinál szó sincs megaláztatásról). Mert a cirkuszi állat ugyanolyan kiszolgáltatott, mint a színházi színész. S akkor mi az idomár? Hát a rendező! Figyeld meg, ahogy csattogtatja az ostorát, nem tisztára olyan, mint az a rendező vagy igazgató, aki a nadrágszíjával okítja kezességre a színészt? És a porondon, az állatok királyának tartott oroszlán még a bojtos farkát is behúzza- - - akárcsak a királydrámákat játszó színész, ha odalent a rendezőidomár felszól, hogy “Nem jó!” A porondon az oroszlán tűzkarikát ugrik, mert az Alfa az ostorát csattantja (ahogy az színházi “alfa” üres instrukciókkal csattogtatja tudatlanságát). Az idomárral szemben lévő ÁLLATNAK tudni kell, hogy hol a helye a hordában vagy a társulatban, domináns-e, vagy csak Béta és alárendelt. Ez a rang határozza meg, hogy az ÁLLAT kivel társulhat, és kivel nem, s hogyan teheti ezt. Mert míg nem ismeri biztosan a rangját s helyét a társulatban, az ÁLLAT elviselhetetlen zűrzavarban él. A cirkuszi idomár, és a színházi rendező hatalma erősen pszichológiai. Az erőszakossága, ostorának csattanásai, kétséggel és félelemmel tölti el az ÁLLATOT, és mindez világossá teszi számára, hogy hol a helye; lekushad, és készül, hogy a következő ostor- , vagy nadrágszíjcsapásra, tűzkarikát ugorjon, vagy ágyék elé térdeljen.
Szabadnak lenni pedig emberi dolog, s nem állati. Ugyanakkor hülyeség antropomorfizálni az állatokat, még ha némelyikük emberi tulajdonságokkal is bír. A majmok pl. majdnem olyan tolvajok, mint az emberek, de mégis csak állatok. Az antilop nem lop, de lop az Anti. Engem pl. Tevének és Szamárnak neveztek gyerekkoromban, inkább talán a csökönyösségem miatt, mert akkor még nem lehetett tudni, hogy felnőtt koromban mekkora lesz a farkam. De ennek ellenére színész koromban soha nem játszottam Zubolyt a Szentivánéjiben. Ha nagyritkán állatkertbe mentem, gyakran szemeztem a nagyragadozókkal, melyek ott álltak a rács túlsó oldalán, én meg keményen az állat szemébe néztem. A leopárdok – leginkább velük szerettem ezt a játékot – egy darabig bírták a tekintetemet, lekuporodtak, s csak lassan söprő farkuk jelezte a feszültségüket. Némelyikük aztán a rácsnak rontott, vagy elkullogott sunyin, és én nem szóltam utánuk nyeglén, hogy: vesztettél, öreg!
Mindez arról jutott eszembe, amiről tegnap már szösszentem egyet: hogy Finnországban tücskökből és más rovarokból sütnek kenyeret, mert kíméletlennek tartják az állatsokkolóval elkábított, vagy (bár az nem szó szerinti „tartás”) a golyóval terítékre hozott vadat azok, akik könnyet hullatnak egy kóbor kutya láttán, de szemüket se rebbentve mennek el a kukák mellett csendben éhen haló embertársuk mellett. Mármost a finnek, mielőtt a rovarokat kenyérbe dagasztanák, előbb LEDARÁLJÁK, aztán megsütik, majd a kenyérbe keverve még egyszer megsütik a tücsköket, aminél, ugye nincs kíméletlenebb módszer, hisz még a nácik is csak egyszer sütötték meg az áldozataikat. No, hát ez a mai világ álszent arcozása, akik vadászellenesek, de már az otthoni vágóállat tartást is betiltanák. Egyébként – s ez saját tapasztalat – a tücskök és szöcskék egész finomak, magam is ettem párat, amikor a Fruska Gorában Hernyák barátommal túlélési gyakorlaton voltunk. nfl
