SOROZATOM VÉGÉRE HAGYTAM, hogy Főiskolás koromban sokkal jobban írtam, mint ahogy a színészetben ki tudtam volna nyílni. Vonatkozik ez csak az első két évre. Talán azért volt így, mert a papír nem vágott pofákat. Vagy, mert a képzetek társítását nem a JÁTÉKBAN tudtam sűríteni, csak elraktam valahova, aztán a magányomba előbújt csigaházából. Elraktároztam, de ne kérdezd, hogy hova. Annyit tudok csak erről, hogy amióta – most már negyedik éve – nem voltam színpadon, azóta jönnek elő azok a képek, amelyek valahol elraktározódtak, aztán most követelik maguknak a létet, regényekben, novellákban, de ITT is. Jönnek elő, mint zombik a sírból, cuppogva, gusztustalanul; jönnek elő azok a régi dolgok, amelyek addig nem tudom hol a ’csába szunnyadtak.
A végére hagytam egy olyan emléket, ami tán nem csíp meg senkit. Történt ugyanis, hogy ha nagyon besokalltam a városi képmutatástól, busszal felmentem a Várba. Kimentem a várfalra, és ott üldögélve néztem az odalent nyüzsgő Budapestet. És üvöltöttem a városra SZÉP ERNŐ Május című egyfelvonásosából az öngyilkos monológját (az volt az elsős fő feladatom): „Mit futkostok, mit akartok, mit, mit?- - -” Aztán amikor vége lett a monológnak, csendben néztem, ahogy a vékony, lazacrózsaszín felhők fénytelen rézvörösbe fordulnak az esti égbolton. És azon tűnődtem, hogy ezek a felhők vajon onnan jönnek-e, a Csík-patak felől, ahol gyermekkoromat töltöttem. S talán akkor jöttem rá, hogy a határon túli származásom nem hátrány, de még fel is kínálja ittlétem NEM KUDARCOS végkifejletét. nfl (Ennek a sorozatnak már nem lesz folytatása. Most egy darabig kussolok, nem posztolok. Legközelebb ismét az utazásaimról osztok meg.)
