ÜLÖK a hátsó teraszon, lassan süppedek bele az estébe, az alkonyat toporog felettem, tétovázik, lóg a levegőben, ami azt az érzést kelti bennem, hogy már nem jön semmi több, nem is jön a holnap. Soha többé nem történik velem semmi – csúszok bele egy időből faragott koporsóba, amelyből soha nem szabadulok. Már két hónapja itt lakom ismét a szülőföldemen. Nehéz embernek mondanak itt is, ahogy az összes előző lakhelyemen. Pedig köszönök mindenkinek rendesen, „jónapot, szomszéd”, meg minden, csak beszélgetni nem állok le velük. Erre mondják, hogy nagyképű, pedig csak őszinte. Mert nem érdekel a hétköznapi történetük. Az érdekesek érdekelnek, azokat magam keresem fel, hogy meséljenek az életükről. A falu egyetlen prostija például, az igen: az ő élete érdekel. El is szoktam menni. No, most biztos hozzá teszed magadban a szó kétértelműségét, pedig nem. El szokta hozzá menni, beszélgetni.
Itt is különcnek mondanak, aki indokolatlanul magabiztos, harcias nonkonformista, aki felettébb hajlik a gúnyra; rongyos gúnyájában szándékosan provokálja környezetét az apokaliptikus kinyilatkoztatásaival, amelyeknek minden bizonnyal az a céljuk, hogy kényelmetlen érzéseket keltsenek abban, aki hallja. Minden, amit teszek és mondok, egyértelműen jelzi, hol állok, vagy inkább hol nem, de ha mégis valahol: az a senki földje. Az ápolatlannak látszó külsőm, és vállig érő, soha meg nem fésült hajam, amit kezd az idő kifehéríteni: ezek az életem leghűbb tanúi. Ja, és az arcom szarkalábaiba elbújt szarkazmus. Ilyen vagyok. Nem nektek vagyok ilyen, nem is magamnak, hanem annak a Felsőbbrendű Énnek, aki nem Isten, nem is ember, hanem akinek olyan formája van, mint a Természetnek. nfl
