NEM FÁJDALOMMAL, ÉS NEM HARAGGAL emlékezem vissza minderre: tegnap említettem, hogy még az árulóimnak is megbocsátottam, hisz magam is voltam áruló, ha nem is úgy, ahogy ők. Én soha nem jelentettem, de pl. művészileg „elárultam” több embert Jutocsától a Zsótérig, akik persze szintén elárultak engem, de hát ez már csak így megy a festett világ szubkultúrájában. Mikét említettem, a Főiskola első évében goromba gátlásokkal küzdöttem, és tizenkilenc éves fütykösként állati érzékeny voltam a vajdasági akcentusomra, a szerb szavakkal kevert középzárt “e”-re: mégyék, mégészém – ilyenéket mondtam, de leginkább hallgattam, figyeltem és néztem, vagy aggályosan ügyeltem a helyes beszédre. Ha ritka pillanatokban mégis megszólaltam a magam zárt “e”-ivel, vagy a fejemben lévő furcsa áramlatoktól függően szerb szavakat kevertem a mondataimba, és megláttam a csodálkozást vagy mosolygást a környezetemben, máris elhallgattam, és aznap már többet nem is szóltam.
És most egy mondatra átfordítom az elékező kamerámat arra a vidékre, AHONNAN a Főiskolára jöttem, és amit látok, az sem tölt el fájdalommal, de büszkeséggel sem. Mert volt ennek a – mai szemmel – megaláztatások sorozataként átélt helyzetnek egy másik oldala is. Hogy ahol két hónappal korábban még kiröhögtek: „te, színész akarsz lenni, a hebegő, hadaró beszédeddel?! Hehehe” (merthogy abban a közegben a tájszólásom NEM volt kirívó, annál inkább a beszédhibáim, amit ugyanolyan sok gyakorlással tettem rendbe, mint később, amikor azt halottam: „te író?! hiszen a helyesírást sem ismered!”). Az otthoni haverok, amikor két hónappal később meglátogattak Pesten, és Elemér bácsi, a portás azt mondta nekik: „a művész úr most nem tudja fogadni”, nos, ők már másnap egészen másképp viselkedtek velem. De hát az ilyenfajta „győzteshez” húzó emberi gyöngeség annyis esendő és természetes, s már magamon is észrevettem hasonlót.
Ahogy soha sehova nem tartoztam, ez a hontalanság érzése jelenik meg ebben a két fenti bekezdésben is.
Visszatérve a Főiskola első fél évére: de nehogy már nyilasmisis panasznak tűnjön, nem ette meg soha senki a cipőkrémemet. De sokszor eszembe jut, hogy koleszosként milyen nehéz volt megszoknom a várost. Zavarodott voltam, és ebben az állításban egyetlen pozitív nyelvi elem van, hogy VOLTAM. Ugyanis hamar elmúlt. De addig olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt állat, dzseklondonos vadon szava. Otthon, a faluban, ha rám jött, még éjszaka is nyugodtan kimehettem az udvarra hugyozni, de még nappal is; csak vigyázni köllött, hogy ne a szomszéd kerítése felé. Nem azért, hogy meglátja, vagy valami, hanem mert ott volt egy szép tearózsa, amit sajnáltam volna lehugyozni. A koleszban viszont csípős megjegyzést tettek, ha néha körülhugyoztam a vécékagylót, és talán azt mondták egymás közt, hogy ennek itt nincs helye, mert nem tudja rendeltetés-szerűen használni a várost. nfl (folyt köv holnap reggel)
