Az A MÁSIK IGAZGATÓ pedig kábé háromszáz kilós volt. Főzött lábszagot árasztott.
Bemutatkoztam: – Örkény István.
– Mi van vele?
– Kivel mi van?
– Örkénnyel. Már meghalt.
– Engem is Örkény Istvánnak hívnak. Előfordul, hogy két ember ugyanazt a nevet viseli. Ha lenne még olyan, hogy telefonkönyv, és belepillantana, elámulna, hány ember viseli azt a nevet, hogy Szabó János és Kovács István. És akkor még nem beszéltem a Kovátsokról. A Kriszta például osztálytársam volt.
– Oké, mondja Örkény, mért keresett meg engem.
– Szeretnék munkát kérni a színházában.
– Tud énekelni?
– Zenész voltam. Rockoperákban is játszottam. Úgy énekelek, mint a pacsirta.
– És még? Valami különlegeset?
– Madárhangokat is tudok utánozni. Nem csak a pacsirtát. A Platonovban például verébül csiripeltem. És most is éhes vagyok.
– Van egy kis kenyérmorzsám vagy másfajta madáreleségem.
Az igazgató felnevetett, nagy, szőrös nevetéssel.
– Bármilyen munkát elvállalnék.
– Ne nézzen madárnak. Madárhangokat a madarak is tudnak. (Az igazgató az órájára pillant) Elmehet.
Udvariasan elköszöntem. Aztán kirepültem az ablakon. nfl
