HA AZ EMBER MÁR NEM FIATAL, s ha közeledik a hatvanhoz – vagy, takarítsuk meg a hazugságot és mondjunk igazat – ha elmúlt hatvan, és már nem is lakik abban a városban, mely ugyanezt a számjegyet viseli helységnévként, akkor gondolnia kell a halálra. A “kell” talán túlzás, de ajánlatos gondolnia. Mert a halál – így szokták mondani – az élet része. De ha enervált értelmiségire vesszük a figurát, és Wittgensteint idézzük abból a hetilapból, amit most már dacból sem nevezek meg, akkor a nagy filosz egész másként vélekedik: „A halán nem az élet eseménye. A halál nem megélt tapasztalat.” Aztán Cinci ezt a gondolatot még szét is cincálja azzal a kiegészítéssel, hogy az ÉN halálom nem lehet az ÉN tapasztalatom, csakis a MÁS halála. Na, ennyit az okoskodásról. A halál nem az élet része. De ha mágis, akkor is csak annyiban, mint a Jin és Jang-ban a fekete része a fehérnek, és viszont. Ha az ember meg akarja tartania a méltóságát, gondolnia kell a halálra, de nem félve, hanem hogy része lehet a nagy feketének, egy fehér pötty formájában. Megérteni úgysem tudja, de rá kell hangolódnia, hogy elfogadni tudja.
Hallani szoktam, hogy az ember negyven és ötven között van teljesítő képessége csúcsán. Én 40 múltam két nappal, amikor elindultam Afrikába, vágyaim helyszínére, egy barátom meghívására (azt hiszem, ma már csak ő maradt meg nekem valamennyire – meg amit ez az út később hozott: az írás. De erről majd a végén). Ez az út fiadzott utána két alaszkai és egy kanadai utat, és sok kisebbet, és már ki is futottam az első ötven évből. Közben feljutottam életem csúcsára, ez 1998. szeptember 13.-án volt, dél után 1 órakor. Hogy mért akkor és ott, ez benne van az Alaszkáról szóló könyvemben, erre most nincs időnk. Ez volt az a pillanat, amikor valaki egy magaslatra ér, és még kinyílnak a szeme előtt más csúcsok, egy részét már sosem érheti el, és ha visszanéz, mögötte is emelkednek már megmászott hegyek, szusszan egyet- - - és elindul LEFELÉ.
Még élek, és ez is valami. Ahhoz képest. De ha nem írhatnék, azt hiszem, már nem is élnék. És innentől már nem is érdekel, hogy az utazásaimból és más kalandjaimból írt regényeim mikor kerülnek nyomdába, s hogy a kiadók meddig szarakodnak még velem, nem érdekel, mert a dolgok megvannak, és ezt nem vehetik el, ez elé nem állhatnak hiú és pöntyögő városiak.
Ham papa híres novellájában a Kilimandzsáró a HALÁL szimbóluma, az a hideg fehérség, odafent a csúcson. Nekem pedig az utazás az ÉLET szimbóluma. S most ide másolom a VÖRÖS NAP című regényem (nemrég még Lúdbőr volt a címe, de ezt ellopták) egy részét, kábé a regény aranymetszéséből:
Becsekkoltam, beszálltam, s a gép felpörgette motorját, és elindultunk a reszkető kifutópályán. Láttam a reptér napfényben megcsillanó üvegtábláit, s aztán dőlt térképként terült el alattam a város.
Amszterdamban átszálltam a KLM gépére, és beültem az ablak mellé. Felbőgtek a motorok, elindultunk, de a kifutópálya előtt megálltunk. Elkezdett esni. Keresztben az üvegen az esővíz kis vénái lüktettek. A szél csapkodta az alakot, az üvegen a vénák széttöredeztek, majd újraformálódtak. A pilóta a hangosbemondón keresztül angolul elnézést kért, hogy a biztonságiak a terrorveszély miatt egyenlőre nem engedélyezik a felszállást. Azzal fejezte be, hogy nyugalomra inti az utasokat, de meg kell érteni, hogy a készültségi szintet a citromsárgáról narancssárgára emelték. Fél óra múlva ismét felbőgtek a motorok, s a pilóta bejelentette, hogy végre megkaptuk a felszállási engedélyt.
A gép hamarosan elérte a repülési magasságot. A kivetítő képernyőjét néztem. A piros csík jelezte, hol tartunk éppen. “Grönlandnál balra fordultunk”, ahogy John Lennon mondotta volt a riporter ama hülye kérdésére, hogy hogyan jutott el a Beatles Amerikába.
A légikisasszonyok fel-alá mászkálva szolgálták fel a kaját, kévét. Délután négykor a gép kezdett igen gyorsan süllyedni. Fellegeken zuhantunk keresztül. Éreztem a nyomásváltozást a fülemben, kénytelen voltam befogni az orromat és nagyokat nyelni. Egyszercsak a felhők alatt kibukkant a vöröslő nap. Alberta fölé érve majdnem súroltunk egy hófedte hegyet. Alattunk a táj, különálló képekként bukkant fel a lejjebb elterülő felhőtakaró ritka résein. Erőteljes látvány volt a hegyoldalak zöld szigeteivel, a meredek, hófödte hegyi fennsíkokkal, de idővel laposabbá és szelídebbé vált, miközben a felhők teljesen eltűntek.
Néztem, és egyre örvénylettek bennem az érzések, megállíthatatlanul törtek fel az emlékek, amelyek létezését nem is sejtettem, miközben folyamatosan szabadulni akartam tőlük. Magam előtt láttam Leonóra arcát, ahogy egyik téli szabadságunk alatt együtt síeltünk a boszniai hegyekben. Az erdő fái között siklottunk, a hó és fenyő illata felfújta a tüdőmet, szinte szétrobbantam a dús levegőtől. Leonóra pár méterrel előttem szlalomozott a kék anorákjában; profi síelő volt, Szlovéniában nőtt föl, én meg csak ügyetlenkedtem mögötte. Áramlás és lendület nélkül haladtam, és valójában egyetlen porcikám sem vágyott a síelésre, csak Leonóra kedvében akartam járni.
Megkezdtük a leszállást Calgaryban. A poggyász-futószalagnál kivártam a csomagjaimat, s már tűztem is kifelé a parkoló irányába, ahova Paul-al beszéltük meg a találkozást. Vöröslött az ég az esti zűrzavarban: ricsaj, ajtócsapkodás, a kocsik kerekeinek sikkantása, a távolban szirénaszó.
Fél óta múlva megcsörrent a mobilom, Paul szólt, hogy dugóba került, menjek vissza a váróterembe. Visszamentem, ott vártam, belenéztem a falon lévő készüléken az Alberta Newsba. Itt is beszámoltak a magyarországi gyilkosságról, hozzá téve ( „tette hozzá a magyar belügyminiszter”), hogy Gecey gyilkosa valószínűleg nem magyar állampolgár, a ruhái szövettani elemzése alapján valamely skandináv országból jöhetett. Akkor az jutott eszembe, hogy a legnagyobb vadat a vadászat végén, a díszvacsorán tálalják fel.
NFL
