AMERIKAI PASZTORÁL. Amikor az USA akkori elnöke rájött, hogy fölösleges hatalmas infrastruktúrával haláltáborokat működtetni, ahogy Hitler kollégájuk, és az ő szövetségesük, Sztálin, meg a törökök is ’15-ben mennyit vacakoltak, mire sikerült azt a, mondd már, kétmillió örményt kiirtani; fölösleges ez a strapa, ha két atombombával ugyanezt a hatást el lehet érni. És lőn sötétség. Majd folytatták a faji jellegű népirtást a sárgák ellen Koreában is. Aztán a hatvanas években a legendás Kennedy, majd Lyndon Johnson kipróbálta a hidrogén- és napalm bombát a vietnamiakon- - - S már meg is érkeztünk a Philip Roth regény világába és korszakába. Kennedyt lepuffantják, még ugyanebben az évben bizonyos Robert Allan Zimmerman elindul Minnesotából, a vonaton Dylan Thomas verseket olvas, s New Yorkba már mint Bob Dylan érkezik meg. És ott, a show fővárosában, ha nem is pásztorénekekkel, de romantikus folk-rock dalokkal próbálja kitisztítani a világ elméjét. Elvis is sanyargatja még a cipőjét, és riszálja a seggét a börtön-rock filmfelvételén- - - amikor egy tini lány úgy dönt „elhozza a háborút Ázsiából Amerikába” (ebbe a mondatba valószínűleg belezúgott a szerző, mert minden fejezetben szinte ugyanígy fogalmazza meg). A magát liberálisként megahatározó Roth nagyon szigorúan és hatásosan mond véleményt a fent említett korszak liberál-demokrata USA vezetéséről, s hogy mennyire igazságos, abból is látszik, hogy a Zuckerman tetralógiában ugyanilyen kíméletlenül bánik el a kis texas-i parasztgyerek Bush-sal is, kiindulva talán a konfuciuszi tanokból, hogy mindent meg kell nézni két oldalról: előbb bentről kifelé, aztán kintről befelé. Roth tehát nem olyan lelkes hazafi, mint a szintén a ’60-as években induló, de csak a ’80-asban világhírűvé lett, magát szintén liberálisként meghatározó Springsteen, aki nem röstellte azt üvölteni torka szakadtából, hogy ő bizony az USÁban született (egyébként ki nem szarja le), és hogy az milyen fasza dolog. És a klip végén még oda is állt a sávos-csillagos zászló elé. Ha ezt magyarba tesszük át, képzeljünk el egy liberális bandát- - - akkor már elakadunk, mivel tudjuk, hogy ’94 óta nálunk nincsenek liberálisok, csak balliberálisok, s hogy mire gondolok, azt a mai jegyzetem utolsó bekezdésében fejtem ki. Szóval vegyünk egy balliberális bandát, mondjuk a Bélgát, ahogy kidagadó erekkel üvölti: „Maaagyarooországooon születteeem!”, és a klip végén odaállna a magyar zászló elé, s már másnap a Kárpátia nemzeti rock-banda nyereg alatt puhított rajongótábora átpártolna hozzájuk. Ha ezt elképzeltük, és elmúlik a röhögésünk, akkor folytatom. Azzal folytatom, hogy amikor Roth egyik regényét, a Kiégést elolvastam – írtam is erről anno – olyan dühösen dobtam a sarokba a könyvet, hogy a patkányok ijedten rebbentek el a fal mellől. Nem a delirium tremens patkányai voltak – valóságosak, mert annak idején egy raktárhelyiségben húztam meg magam, társbérletben egy nem túl rokonszenves patkány házaspárral. Szóval azt a regényt, ami egy öregedő színészről szól, Roth annyi modoros külsőséggel fogalmazta meg, mint az a pocsék rendező, aki saját instrukcióit szereti viszontlátni a színészen. Nagyon fölcseszte az agyamat, mert mért ír valaki olyan dologról, amit nem ismer eléggé. Nem mondom, írtak már a színészekről jól is, a Spiró Ikszek-ét sem csaptam a falhoz. És azt sem állítom, hogy csak színészek tudnak színészekről írni- - - No de térjünk rá végre a szóban forgó regényre.
Adva van egy kesztyűgyáros zsidó apa, és egy ex-szépségkirálynő katolikus anya – magam nem tartanám fontosnak ezt megemlíteni, de úgy látszik ezt a faji-vallási izét a szerző hangsúlyozni kívánja, máskülönben nem említené meg a regénye minden harmadik oldalán. És van egy nem túl szerencsés külsővel és beszédhibával (dadogás) született lányuk, aki nem kap elég szeretetet, és miközben azt látja a tévében, hogy Johnson elnök hadserege milyen sikeresen robbantgat fel egész városokat Vietnamban, eldönti, hogy gazember lesz, vagyis maradjunk a szerző által preferált megfogalmazásnál „áthozza a háborút Ázsiából Amerikába”. És ő is fölrobbant egy postahivatalt, hogy a robbantgatás amerikai életérzése ne csak a hatalom privilégiuma legyen. Satöbbi, még 500 oldalon át. Az Amerikai pasztorál egy jó regény. De vastagon túlírt. Megrendítő fejezetek váltakoznak olyan 30 oldalas részekkel, amit legszívesebben kitéptem volna a könyvből, mint Robin Williams A holt költők társaságában. És hogy a nyelvezete hamburger ízű, az az újvilági íróktól már megszokott. Elvégre nekik nincs olyan, hogy Krasznahorkai meg Esterházy.
A regény 165. oldalán azt mondja az anarchista-zsidó (ez is a szerző megfogalmazása!) Rita Cohen, a robbantgató lány példás életű amerikai üzletember apjának: „Tudja, mire jöttem én rá magukról, kellemes gazdag liberálisokról, akiké a világ? Semmit sem értenek kevésbé, mint a valóság természetét.” (Szó szerinti idézet!)
És végül a beígért magyarázat, hogy NÁLUNK mért nincsenek liberálisok. Mert amikor ’94-ben az akkor még magukat liberálisnak valló politikusok letérdeltek Horn Gyula ágyéka elé, gondolván, hogy inkább a hatalom és pénz, mint a rossz árfolyamon eladható elvek, és onnantól kezdve már csak a parlamenti szónoklataikban fordultak elő a „szolidaritás”, meg „elfogadás” szavak: abban a pillanatban züllöttek balliberálisokká. De az egyensúly végett most áthelyezem a konfuciuszi kamerát a bentről kintre. És visszamerengek arra az időkre, mikor még volt egy nemzeti-liberális oldal, akiknek vezetője majdnem napra pontosan 28 évvel ezelőtt lobogó hajjal arról szónokolt, hogy abban a hatodik koporsóban a mi életünk fekszik, s mi , akik hallgattuk, még nem tudtunk, hogy ő lesz egyike azoknak, aki belelök minket abba a koporsóba. Azok a fiúk aztán levágatták a hajukat, nyakkendőt kötöttek, és somolyogva dörzsölték a markukat: de jó megszopattalak benneteket. Aztán elmúltak az évek, s ma már azt mondják magukban: a fütyköst fogunk mi foglakozni az emberi jogokkal, meg az ország dolgaival, inkább mi leszünk a fideszmegmégeztislopjukel. Hozzátok szólok immár, de tegeződve, hiszen nemzedéktársaim vagytok. Hogy jobban undorodom tőletek, mint a pufajkás Horn Gyulától. Mert a Horn Gyula, apáink nemzedéke volt, a megalkuvó, kommunista nemzedék (oké, nem volt mind az, s a mi nemzedékünkben is voltak hegedűsdézsák meg vencelvalentinok) de mi platonovi módon nem akartunk olyanok lenni, mint apáink. De ti mindezt eladtátok, MAKAÓN elkártyáztátok, tönkretettétek a jövőnket, tehát semmivel sem vagyok jobbak, mint azok, akitől különbözni kellett volna. Mivel én nem vagyok a Roth regény szereplője, postát sem robbantok, de már megvettem a kanna benzint, emlékezve Lázár János ama mondatára, hogy „akinek nincs semmilye, az az ember semmi”, és megvárom Lázár urat a parlament lépcsőjén, magyar Jan Palach-ként az ő nemsemmi szemei előtt leöntöm magam a benzinnel, hiszen a SEMMIT nem lehet megsemmisíteni, tehát nyugodtan felgyújthatom magam.
Talán majd még folytatom ezt a tálcát. Oké, akkor legyen tárca. Honnan tudhatnám? nem vagyok magyar értelmiségi. Talán folytatom. Talán nem. Kezemben a döntés. nfl
