ÉLETEM LEGIZGALMASABB SZÍNÉSZI-ÍRÓI MUNKÁJÁT VÉGEZTEM EL NEMRÉG.
Kedves földimmel (Rúzsa Magdi) énekli a Hobó a Bolondok Hajójában, hogy „Mindig magad írd a dalaidat”. Nohát, ezt teljesítettem többszörösen, mert a rocker koromban is mindig magam írtam a dalaimat; volt, hogy több száz embert érdekelte (nemrég megismerkedtem valakivel, aki még emlékezett az „Ikszlábú babám” című dalomra, az amúgy bukásra ítélt 1987-es LÁVA lemezről). A múlt héten egy olyan filmszerepet játszottam, amelyben minden egyes szót ott találtam ki, és egyszerre kellet írónak, színésznek és még dramaturgnak is lennem, hogy ott rögtön keretbe szerkesszem a szöveget, és ne lógjon ki semmi az Egy őrült naplója MA ÉLŐ FIGURÁJÁBÓL. A ma már eléggé kihasználatlan MAFILM műtermében, keddtől szombatig tartott a forgatás, Novák Emil rendezésében, aki évtizedek óta ismerem, a Sacra Coronában is ő volt az operatőr, s ha valami jó abban a filmben, akkor az elsősorban neki köszönhető. De azt a „jobboldali elhajló” munkát neki sem bocsátotta meg a balliberális szakma; valami filmszövetségi vezető beosztáson kívül ma már alig dolgozhat filmekben. Nem csoda hát, hogy beugrott neki ez az ötlet, hogy abban a modorban, ahogy a blogomat és a FB jegyzeteimet írom, konvertáljam rögtön színészetté, és mondjam a saját szövegemet, de nagyjából lekövetve az Egy őrült naplójából Popriscsin lelkiállapotait. Ezt tulajdonképpen úgy kell elképzelni, hogy Popriscsin arcát s az enyémet egymásra „vetítjük” – képzeletben. Ahogy magam is egy frusztrál és a társadalom keretéből kilökött ember vagyok, ebből a sértettségből kellett eljutni az őrületig. De amíg Popriscsinről már a gogoli szöveg második oldalán kiderül, hogy valóban őrült (kutyákat hall beszélgetni), énnekem papírom van róla – Bilkei Pál pszichiátriai vizsgálatából –, hogy bár „az átlagtól eltérő módon gondolkodom”, de nem vagyok elmebeteg, s bár ő is megkérdezte tőlem anno, hogy hallok-e hangokat? persze, mondtam neki, a súgó hangját hallom néha a portálból, de azt is ritkán, mert mindig pontosan megtanulom a szöveget. Bilkei nevetett erre, és megadta a vizsgálat átmenő eredményét, talán gondolva, hogy akinek van humorérzéke, az nem lehet őrült- - - egyébként erre a vizsgálatra a gazember miskolci rendőrség fegyverosztálya kényszerített, mert valami felső utasításra meg akartak fosztani a fegyverviselési jogomtól- - - de térjünk vissza Gogolhoz. Azon kívül a gogoli művet abban a tekintetben is újra kellett fogalmaznom, hogy a novellában és a drámában a magányos Pityeri aktakukac mint áldozat jelenik meg, aki összeroppan a 19. századi cári orosz viszonyoktól. Én kábé száz évvel a novella és dráma megírása után (1977-ben) jártam Leningrádban, és ugyanazon a Nyevszkij sugárúton, amit P. annyira lelkesen dicsér, olyan büdös és koszon éttermeket láttam, ahogy a vécét csak egy függöny választotta el az étkezőtől. Popriscsint a hiperérzékeny lelkülete hajszolta az őrületbe tehát – áldozat. De áldozatnak lenni unalmas szerep. Mert ott van ugye az egyéni felelősség kérdése. Ha nem mutatjuk meg, hogy ő, bár esendő, mégis miben vétkes, akkor az egy személyes sirám; monológ arról, hogy bezzeg a világ milyen aljas. Tehát nekem a múlt héten, amikor a saját szövegemet „vetítettem rá” P. figurájára, egyrészt arra kellett törekednem, hogy nagyjából lekövessem a 17 évvel ezelőtt játszott monodrámai szerepem LEfejlődés-történetét, de közben meg kellett (meg akartam) mutatni, hogy az a figura, aki tesz-vesz a kamera előtt, nem áldozat, hiszen ő maga is tehet arról, pszichésen összeroppant. És hogy a tudattalan által az író előre lát olyan dolgokat, melyek még nem történtek meg, de szükségszerűen meg kell történniük. Mire gondolok. Hát arra, hogy egyik mondatomban kitértem arra, hogy megérdemlem a sorsomat, mert például a kisebbik lányomat magamra haragítottam, „és úgy ment el mellettem az utcán, az Oktogon közelében, hogy nem is köszönt.” Az idézett részt szó szerint így rögtönöztem - - - egy nappal AZ ELŐTT, hogy a kislányom valóban elment mellettem az Oktogon közelében, és bár megismert, nem is köszönt. De rögtön hozzá is tettem a következő snittben, hogy nem voltam jó apja, tehát teljesen jogosnak vélem, hogy átnéz felettem. (Egyébként Lea lányom e hó 17-én főszerepet táncol az Operában, a Vágy villamosa balett előadásában, melynek zenéjét Dés Laci szerezte.)
Tény, hogy az író – esetünkben én – előre lát, vagy megérez olyan dolgokat, ami még nem történt meg, de hamarosan megtörténik. Kosztolányi Dezső, miután megjelent az Édes Anna című regénye, levelet kapott egy budapesti ügyvédtől, aki Kosztolányi nem kis ámulatára közölte, hogy a regény megírásával szinte egy időben egy Schmidt Anna nevű cselédlány baltával megölte a gazdasszonyát (forrás: Németh László: Vallomás az írásról). Ez a cselédlány pontosan akkor került a márianosztrai börtönbe, amikor az író ama rész megírásánál tarthatott, hogy: Édes Anna a márianosztrai börtönbe került. A jelenből is hozhatunk példát: Szorokin és Houellebecq már évekkel korábban megírta a párizsi Bataclan-ban MAJD MEGTÖRTÉNŐ tömeggyilkosságokat. Tehát az íróknak belső antennájuk van, azzal érzékelik a jövőben bekövetkező tragédiákat.
Hogy mi lesz a sorsa ennek a munkának, már nem tartozik a hatáskörömbe. Ha Emil jól vágja össze, lehet belőle valami olyan eredeti alkotás, amilyent a magyar filmművészetben még senki nem alkotott. Ebben bízzunk, ha már nincs miben. nfl
