1.
Amikor gyerek voltam, apám piros szemű fehér nyulat nyúzott, egy faágra volt felkötve a test, alatta a kibomlott belei hevertek. Így szóltam apámhoz:
–Apa.
– Igen- - -
– Mi magyarok vagyunk?
–Igen.
–Akkor mi Magyarországon lakunk.
–Nem. Jugoszláviában lakunk.
–Akkor mi jugoszlávok vagyunk.
–Nem- - - vagyis, papíron. Nincsenek jugoszlávok. Különböző népek vannak. Akik papíron jugoszlávok.
–Milyen papíron. Mutasd meg.
–Az valahol Franciaországban van.
– Mi van?- - -
– A papír. Ha van.
Itt elakadtunk, mind a ketten belegondoltunk. Apám kifordította a nyúlbőrt, nézte. Véres-hártyás volt a bőr. Apám figuráját egyébként legjobb lesz rövidre zárnom, és elpaterolnom a fatert, ahogy ő is elpaterolt engem pár évvel később, hogy megszabaduljon a velem való problémáktól. Én is megszabadulok most tőle, és nem kell mindenféle jellemvonásokkal bíbelődnöm, amivel felruházhatom őt. S mivel ebben a regényben apámnak különben sincs sok szerepe, nem fontos a neve, mint ahogy a foglalkozása sem, mert valószínűleg többé nem esik róla szó, vagy legfeljebb csak a történetem elején, néhányszor. Vissza a nyúlhoz.
–Azért nem vagyunk Magyarországon, mert elüldöztek minket onnan? – kérdeztem, és gyanakvó kíváncsisággal néztem apámra.
–Nem. Mi nem mentünk sehova.
–Akkor mégis Magyarországon lakunk.
–Nem!!
–Mért kiabálsz? Nem én akartam, hogy- - -
–Jó, nem kiabálok, csak- - -
–Értem, Jugoszlávia megszállta és elfoglalta Magyarországot.
–Nem. Vagyis, nem így pontos. Magyarország szállta meg Jugoszláviát, miután megnemtámadási szerződést kötött vele. Utána elcsatoltak minket.
–Mit csináltak? – riadtan pillantottam apám nadrágszíjára, amit pár nappal korábban LECSATOLT, és megvert vele, mert ellógtam otthonról. És amikor a szomszéd faluban megtaláltak, azt mondtam, hogy világgá akartam menni. – Mit csináltak?!
–Mindegy. Elégedj meg azzal, hogy magyarok vagyunk.
Nem kérdeztem többet, és semmit nem értettem. És ez így van azóta is.
Egy évvel később valakik azt mondták, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi, vagyis, mint az átlag, vagyis, mint a- - - normális. Ez akkor történt, amikor az óvónéni fehéren-feketén megmondta, hogy ez a kisfiú nem beteg, csak azért olyan különös a színe, mert az ősei vérfertőzést követtek el, és ezért hetedíziglen bünteti a családot az Isten. Amikor pedig az utcabéli gyerekek azzal mondókával csúfoltak, hogy bebebe, te fehér teve, azt erősen sérelmeztem, és mindegyikük iránt ellenszenvet éreztem, mert túlságosan tökéletesek voltak. Komplexusom támadt tőlük (bár ezt a szót akkor még nem ismertem), és nem tudtam, mit is mondjak arra, hogy én fehér teve vagyok, talán elvörösödtem – ami esetemben rózsaszínt jelenthetett – és csak hallgattam, és egy árva szót sem szóltam, mert árvának éreztem magam, mert voltaképpen az is voltam. Mert a szüleim még gyerekkoromban leléptek, az öcsémet a nagyiékhoz lökték, a húgomat intézetbe- - -
Aztán egy nap, az egyik szomszéd részegen azt mondta a folyosón, hogy most én megmondom neked a tutit, te azért vagy olyan fehér, mert valamelyik ősöd megdugta a húgát, és ebből lett a vérfertőzés, ezért születtél te albínónak. Akkor aztán ebbe mélyebben belegondoltam. Azt nem egészen értettem, hogy mit dugott az ősöm a húgába, de sejtettem, hogy nem a karácsonyi ajándékot. És persze azon is gondolkodtam, hogy mi az az albínó, de amikor életemben először tükörbe néztem, és láttam a hófehér hajamat, fehér szempilláimat, és nagyon áttetsző, rózsaszín szemeimet, már sejtettem, hogy én más vagyok.
Aznap éjjel rosszul aludtam, bántott, hogy nem tudom, ki vagyok, mért vagyok olyan, amilyen vagyok, és mért van úgy minden, ahogy van. Azt ablakon át néztem a holdat, egész fehér volt az égbolt és egészen világos, és talán még vadludak is szálltak át a hold korongján, de ebben már nem vagyok egészen biztos. (nfl, HOLDVILÁGNÉZET, 1-2. oldal, részlet, folyt. köv. holnap reggel 9-kor)
