A NOMÁDSÁGOMRÓL. Az álnevek a színészeknek, íróknak, kémeknek, és a régi időben a béemes besúgóknak hasznos álcáik voltak: elrejtették az ipse valódi identitását. De amikor a környezetem (és később magam is) elkezdett/tem engem Nomádnak nevezni, úgy éreztem, mintha levetettem volna az eddigi jelmezem, az álcaruhámat, azt a szalamandra-tarkát, ami eddig elrejtette a valódi identitásomat, és ettől a pillanattól kezdve beavattam a környezetemet a valódi identitásomba. Gyerekkoromban Szamár volt a becenevem, „mert makacs vagy, mint egy állat” mondta az egyik utcai verekedőtársam, aki nem értette meg, hogy csak azt fogadom el, amiről valóban meg vagyok győződve, és nem eszem meg a süket dumákat, még ha ezért meg is vernek. (Ez a makacsság később visszaütött színész koromban, amikor a rendező olyan instrukciót akart nekem elsütni, amiről tudtam, hogy hülyeség, és az istennek sem lehetett rávenni, hogy megcsináljam azt. Ebből sok konfliktusom keletkezett. Márpedig a színész az egy gyurma, képlékeny és kezes, legalábbis a sikeres színésznek ilyennek kell lennie. És meg kell csinálnia a nyilvánvaló hülyeséget is, máskülönben a rendező kegyetlen bosszút áll – gondolok itt a tehetségtelen gonoszokra, amiből sokkal több van a pályán, mint a tehetségesből – és, Latinovitsot idézve „tehetségtelenekkel szemben összeférhetetlen vagyok”. De ha rátermett rendezővel dolgoztam – sajnos kevés bizonyult ilyennek, nekem nem volt meg Ascher és Mohácsi például, de megvolt pl. a remek Zsótér, Lukáts, Harag –, akkor olyan hajlékony voltam, hogy csomót lehetett kötni a testemben.) A kívülállás magánya és nomádsága, legyen ez élvezetes vagy szenvedéssel teljes, azoknak sajátja, akik arra születtek, hogy SEHOVÁ SE TARTOZZANAK. Akik saját szigetükön jönnek a világra, egy személyben Robinson és Péntek, és ha rosszul viccelek, még a szombat is. Nem kötődnek helyhez sem fajhoz, és sok millió ilyen lélek kóborolhat a világ sivár legelőin, maga előtt hajtva az állatait, amelyek őbenne magában vannak. Sokkal több a sehova nem tartozó, mint a valahova tartozó, és az ugyanolyan természetes megnyilvánulása az embernek, mint azt hazugság, hogy társas lény. Maugli az állatok közt nőtt fel, aki túl emberi volt a farkasfalkához, de túl állatszerű az emberekhez is, tehát sehova nem tartozott. (Amikor Revi megbetegedett, beugrottam helyette a Balu szerepébe, a Pestiben- - - de akkor sem tartoztam sehova, mert a Víg ugyanúgy idegen pálya volt nekem, mint Latinovitsnak.) A nomádok nem olyanok, mint akik az állandóságot értékelik, és megvetik a mozgást; akik félnek az átmenettől; akik félnek a változástól, s inkább egy helyben rohaDnak el (a kinagyított D helyettesíthető „n”-el is). A nomádok rendszert teremtenek a gyökértelenségükből, és (látszólag) antiszociális dühvel HAJTANAK TOVÁBB („teérted hajtok, mindened meglegyen”), alkalmazkodásra képtelenül, még a szándékát is elvetve a beilleszkedésnek. Elrejtik titkos énjüket, azoknak az ÉNeknek a bőre alá, amilyen szerepeket az út pora rájuk ragaszt, és amelyen nincs rajta a VALAHOVÁ TARTOZÁS engedélyező pecsétje. Ők egyedül vannak az ágyukban és a koporsóban is, mert ezen a két helyen egyedül van az ember akkor is, ha vannak mellette az ágyban, vagy a tömegsírban. nfl
