AMIKOR A REDNEZŐ azt kérte, hogy meztelenül legyek a Zöldhajú egyik jelenétében, odamentem az idősebb kollégához, hogy mit tegyek. Ez az idős színész sosem nézett a szövegkönyvbe, mindig improvizálta a szöveget, mégis minden jelenetben mindenkit lejátszott. Szóval, odamentem hozzá, hogy elvállaljam-e. A kolléga éppen faltól falig járkált, és a saját maga által kitalált szövegét gyakorolta eltúlzott artikulációval. „Mit tanácsolsz, elvállaljam”, kérdeztem tőle, mire ő, hogy: „Szerintem vállald el. És úgy gondolj a helyzetre, hogy nem egy színész vagy, aki meztelen a színpadon, hanem egy színész, aki olyan színészt játszik, akit arra kértek, hogy legyen meztelenül a színpadon. Ez a KETTŐS TÜKRÖZŐDÉS majd elveszi a dolog kellemetlen élét. Tudod – tette még hozzá – az ember néha belead mindent, odaadja magát ezerrel, és az előadás mégis pocsék lesz. Én sosem értettem a lila művészkedőket, és cseppet sem érdekeltek a rafinált szakmai módszerek. Az ember odaáll, ahova mondják, elmondja a szöveget, aztán felnyalja a gázsit. Ennyit kell tudni erről a színészi szakmáról. Ez CSAK SZÍNÉSZET, nem több.”
Egy darabig elgondolkodtam a hallottakon, aztán megkérdeztem tőle, hogy élvezi-e még a színészetet. „Nem utálom – felelte ő – és ha elég időt töltesz el ezen a pályán, ez a legtöbb, amit elérhetsz.” (nfl, részelt volt az Út A TÜKÖR MÁSIK OLDALÁRA című színészregényemből. Folyt köv holnap reggel 9-kor)
