BONSAI-NOVELLA. Tegnap ott voltam, abban a városban, és meg akartam nézni a régi lakhelyem. Az utcát is alig ismertem föl. Minden megváltozott. Pub van a helyén, amit a mi időnkben kocsmának hívtak. Bementem. A pultos (lánykori nevén: pincér, vagy csapos) az ablaknál állt, senki nem volt a PUBban. Láttam rajta, hogy ha nem volnék itt, a fogát piszkálná, vagy a körmeit festené. Kértem egy vérnarancsot. Azt is csak én tudom, hogy régebben vodka is járt mellé. Belekortyoltam. Nem rostos, nem is szűrt – porból készült. Porrá leszünk. Végül, muszáj volt szólnom hozzá: – Régóta élsz itt? Mármint, ebben a városban.
Összerezzent, meglepettnek tűnt, és nem válaszolt. Új próbálkozás: – Pár ével ezelőtt én is itt laktam.
Nem hatódott meg, semmi válasz, legalábbis nem hallható. Hűvösen végigmért, majd ismét kinézett az ablakon. Értettem én. Azt hitte, ki akarok kezdeni vele (a mi időnkbe úgy mondtuk: fölszedni). Mi értelme lett volna megmondani neki, hogy valamikor ebben a házban laktam- - - Kifizettem a vérnarancsot, és leléptem.
Az ember azt hiszi, hogy ha elmegy valahonnan, akkor onnan HIÁNYZIK. De nem. Soha. Sehonnan. Senkinek. Ha kimersz egy vödör vizet a tóból, marad-e ott egy vödörnyi űr? Ha mersz belegondolni, hogy a legtávolabbi helyre mész “honnan még nem tért meg utazó” akkor ki gondol rád? Ki veszi észre, hogy már nem vagy itt?
Elindultam a patakkal párhuzamosan. Éppen átmentem egy kis téren, amikor egy előttem haladó nőt értem utol. Talán a lábával volt valami, nagyon lassan ment, sántikálva. Lelassítottam, nem akartam megelőzni. De végig az a különös érzésem volt, hogy ismerem. Befordult egy akármelyik utcába, követtem, nem úgy, mint fiatal koromban, amikor magamban sorozatgyilkosost játszottam. (Szerettem játszásiból követni a nőket.) Ahogy a gyalogátkelő előtt szétnézett, megláttam a profilját. Igen, ismerős, de honnan. Évek óta nem jártam ebben a városban. Aztán rájöttem, miért furcsa a mozgása. Lekopott a cipője sarka, és az egész nő elég kopottasnak látszik. Egy szuvenírbolthoz érkezett, ami vasárnap is nyitva van. Pedig nincsenek turisták, a helyiek meg nem vesznek képeslapot. A boltos csaj az ajtó előtt állt, és a képeslapokat igazgatta, talán újakat tett ki. Az előttem járó nő megállt kicsit cseverészni. Én is megálltam, mint egy tikos ügynök. Ugyanolyan ügyetlenül ügyködtem, mintha valóban az lennék: a kirakatnak fordultam, és a tükröződésben figyeltem a nőt. Ekkor a nő majdnem felém fordult, és megláttam az arca háromnegyedét. Te jószagú! Ő az. A férje a helyi politikai hatalom vezetője volt. Megbukott a hatalom, és most már a nő cipősarka is lekopott. Így megy ez. Egyeseknek a hatalom nyújt megélhetést. Ha az elvész – jön az ínség. Elfordultam, és nagy lépésekkel elindultam visszafelé, amerről jöttem.
Lementem a völgybe, ahol valamikor egy kis erdőfoltban sokat sétáltam. Nem találtam meg. Vagyis, azt hittem nem találom, mert nem ismertem rá. Kivágták a fákat. Nem vagyon annyira antiszociális, hogy azt állítsam, a fákat az emberek elé kéne helyezni, hisz akkor nem látjuk tőle az erdőt. De persze attól függ, milyen fákat milyen emberek elé. Ezeket a fákat az a politikus vágatta ki, akinek a kopott feleségét az imént láttam. Szép fák voltak, kár értük. Szép nő volt, kár érte. Koncz Zsuzsa dalát dúdolom: ne vágj ki minden fát. Ha hazamegyek, megöntözöm a bonsai-mat. A beszűkült világom törpe természetét. nfl
