ÍGY KÉSZÜLT. (Mai téma: az emberi vadság) Bizonyos filmeket úgy szokták promotálni, hogy megmutatják, hogyan készült. Beavatnak a konyhatitkaiba, ami persze azzal a kockázattal jár, mintha a bűvész elárulná minden kártyatrükkjének megoldását. Én most elmondom azt a szenvedéstörténetet, melyen folyamatából a LIBABŐR című művészeti pszichothrillerem született, melynek többszöri átírása után most jutottam el a befejezéséhez. A „művészeti” itt nem (csak) a minőségét jelenti, hanem a témáját. Kellett a kezdethez az a két évvel ezelőtti frusztráltságom és tehetetlen dühöm, ami napról napra úgy nőtt bennem és feszített, mint egy ballon, amit addig fújnak, amíg szét nem pukkan. Ezért én ezt a ballont egy kegyetlen döféssel szétpukkantottam. Ebből lett a Libabőr. Az első ötletsperma akkor jött, amikor megszűnt a lakhatásom, és egész nyáron csöveztem. Napközben a hatvani könyvtár olvasótermében ültem, és mint Martin Eden a Jack London regényben, képeztem magam ÁT – íróvá. Robinson úgy tudott túlélni és úgy tudta leküzdeni a magányt, hogy maga mellé vette Pénteket; én a HÉT MINDEN NAPJÁN az irodalmat. Éjszakára egy lepukkant raktárhelyiségben húztam meg magam, ami annyiban hasonlított egy színpadra, hogy hiányzott az egyik fala. A meglévő három oldalán MŰVÉSZI FALFIRKÁK VOLTAK. De volt villanyáram, így még egy kis Junosty tévét is szerezhettem, s tehettem lakályossá a hajlékom. Nos, segélyem nem lévén, sem egyéb jövedelmem, és anyám küldeménye is fogytán, akkor már elmondhattam J. A. Horger Antal felé szóló szidalmát, „három napja nem eszek”. És ahogy szegény Attilának, nekem is gyilkos gondolataim támadtak („ha kell, embert is ölök”). De mielőtt ítélkeznél fölöttem, próbáld ki, hogy három napig nem eszel, s megtapasztalhatod, hogy az agy elkezd egész másként működni. Ott aludtam a fal melletti szivacson, és egy ébredés közbeni lebegésemben jött, amikor még az álom ott lopakodik cuppogó zombilábakon, de már behallatszanak a kinti zajok: a madarak első cserregései, vagy az eső pöszörgése az ablakpárkányon. És akkor megjelent a fejemben egy kép. Elég riasztó volt, de pontosan kifejezte a bennem hetek, hónapok óta tartó lelkiállapotot. Egy meggyilkolt nőt láttam, meztelenül a falra kiszögezve. Ami akkor, félálomban egy Goya képre hasonlított, arra, amit Goya soha nem festett meg, de meg kellett volna festenie, hiszen annyira goyás volt. Túlterhelt idegeim csikorogva lefékeztek. Ez mi? Mi van velem! Aztán felkeltem, és miközben kávét főztem egy földön lévő rozsdás rezsón, igyekeztem elfelejteni ezt a nyomasztó képet. De nem hagyta magát elhessegetni. Bekapcsoltam a tévét. A Riasztás című bűnügyi műsor egyik ismétlésében beszámoltak a 4-es út melletti, évek óta tartó gyilkosságsorozatról. Útszéli prostikat gyilkolnak – egyébként ez az ügy még ma is feltáratlan. És akkor elkezdtem gondolkodni a gyilkos figuráján, lelki sérülésein, sértettségén. Az okait keretem egy ilyen gyilkosságsorozatnak. Kábé egy hónapig csak a szerkezeten gondolkodtam, de közben a belső ballonom egyre telítődött. És egy nap kést ragadtam, és beledöftem a ballonba. Amikor aznap kinyitott a könyvtár, ahol nem csak meghúzhattam magam napközben, de megengedték, hogy az egyik gépet használhassam, elkezdtem el írni a Libabőr-t. Ez tavalyelőtt október elsején volt, és ma fejeztem be. Persze közben többször azt hittem, hogy befejeztem, el is küldtem bizonyos kiadóknak. Az első változat címe Vörös Nap volt; ez egyébként egy Mark Chagall kép címe is. Aztán észrevettem, hogy vannak átfedések egy korábbi, szintén még meg nem jelent thrillerem és a készülő között, úgyhogy elkezdtem összefonni a két szálat, mint két hajtincset: ebből lett a Lúdbőr, ami már majdnem EZ volt, de mégsem. Mindig dél körül hagytam abba, az egyik „mesterem”, Hemingway azon tanítása szerint, hogy: „regényírás közben nem szabad minden vizet kimerni a kútból, mindig hagyni kell benne másnapra.” Napközben mást csináltam, olvastam vagy mászkáltam a parkokban, de amikor nem a Libabőr-re gondoltam, akkor is az járta a tudattalanomat. Álmomban is előjöttek képek és hangulatok, ezekből néhányat hajnalban belecsatornáztam, mert az ilyen részek olyan szépen lebegtek a valóság és a szürreális valóság között, mint Mohamed koporsója. Néhány hónap munka után pár részlet, melyek elég nyomasztóak és drámaiak lettek, önálló életre keltek. Ezeket kitéptem a regénytestből, és novellává operáltam át; le is hozta az ÉS; ilyen volt pl. A húgom vörös korszaka, a Pszicho, és másik kettő, melyek majd ezután jönnek le az ÉSben.
Megírtam a három kitalált figura furcsa kapcsolatát. Hogy életük párhuzamosan fut, és csak a regény végén találkoznak, miközben évekig keresték egymást, vagy éppen menekültek egymástól. A három, végül egy pontban találkozó életvonal valójában három hullámvonal lett, melyek hol messze vannak egymástól, hol pedig már-már összeérnek. Más szóval, ennek a három embernek az életében előzőleg legalább tíz olyan alkalom adódott, amikor kis híján találkoztak. Így haladtak mind a hárman a maguk végzete felé. Pszichoanalitikus eszközökkel próbáltam feltárni egy frusztrált fiatal művész indítékait: hogy miként jut el a gátlásos fiú a kitaszítottságának addig az érzéspontjáig, hogy sorozatgyilkos legyen. Az efféle lelki torzulások minden esetben a gyerekkorban gyökereznek. Az elfojtások, anyakomplexus, rettegés a női nemtől vagy a pókoktól- - - És amikor hosszú évekig tartó vájkálás után végre felszínre kerül valami a gyerekkorból: hogy mindez a sok szörnyűség azért történt, mert a rajztanár vonalzóval a BAL kezére csapott, hogy a SZEBBIK kezével rajzoljon. És attól kezdve a gyerek rajzai szörnyetegekké váltak, miként később ő maga is. Aztán van az ellenpólus, ennek a figurának az ellenpontja – a nyomozó. A művész a dombormű; a nyomozó – a művész negatív lenyomata. S vagyok én, aki mindezt megírta.
Elkészült a mű, de az alkotó nem pihen. Hanem addig járja a kiadókat, amíg komolyan nem veszik öt; ha kidobják az ajtón, bemászik az ablakon. Hátha egyszer a kiadók szerkesztőinek elmúlik a diszlexiás olvasási nehézsége, és hajlandók lesznek elolvasni. Pár héttel ezelőtt posztoltam itt néhány részletet a Libabőr-ből, hétfőtől ismét mutatok pár oldalt, csütörtök kivételével, minden reggel 9-kor.
