FRIDERIKA a főutcán sétált szembe velem. Az utca másik felén jött, már messziről felismertem, átmentem az utca túlsó felére egy autót fékezésre kényszerítve; attól tartottam a fékcsikorgással felhívom magamra a figyelmét, vagy talán éppen hogy örültem volna, ha így észrevesz, de nem. A járdára föllépve kis híján egymásba ütköztünk, de még most sem ismert meg, láttam a szemén, hogy nem. Nehézkesen kitért előlem, és tovább ment, s ekkor jött a mentő ötlet, kicsit talán operettes, a Marica grófnőből vettem, amikor Móricot játszottam, aki Maricába szerelmes, és egy elejtett zsebkendőt visz utána a promenádon, hogy „ezt elejtette, hölgyem”. Kivettem a zsebkendőt, amit a húgomtól csórtam el, egyik megfázásom alkalmával, s ledobtam a betonra.
– Bocs, azt hiszem ezt te ejtetted el – szóltam utána. Ő megfordult, előbb rám nézett henteshideg szemmel, aztán a zsebkendőt vette szemügyre.
– Nem az enyém – felelte személytelen mosollyal. Egy pillanatra közelebb tartotta a szeméhez, azt hittem, meg is akarja szagolni, hisz tudtam még az öltözői leselkedéseimből, hogy az ő zsebkendői mindig rózsaillatúak. De nem szagolta meg, csak még egyszer megnézte. – Nem – mondta még egyszer, határozottabban, azzal visszaadta és továbbment. Álltam, kezemben egy női zsebkendővel, gyorsan eltettem, még meglátja valaki. nfl ÚT A TÜKÖR MÁSIK OLDALÁRA
LEHET, BECSAPOM MAGAM. Hogy az gondolom, minden marad a régiben, hogy én nem változom, csak a világ megy el mellettem. De lehet, hogy minden pasi becsapja magát, amikor azon siránkozik, milyen gonosz lett a világ. Ahelyett, hogy a hülyéje belátná: egyszerűen lemaradt és kész. Kész őrület, mennyien csapjuk be önmagunkat. És nem vesszük észre, hogy a jövő már tovább futott a tenger felé, mi meg itt ragadtunk egy lakatlan szigeten, magányosan. És hiába vicsorítunk a távozó, minket itt hagyó hajó után, hogy „menj csak, nem érdekelsz” a szívünk mélyén tudjuk, hogy nekünk már csak annyi lesz a jövőnk, hogy itt ülünk a lakatlan szigeten, esetleg horgászunk, mint egy kisnyugdíjas, de a zsinóron keresztül nem áramlik belénk a víz nyugalma. Csak ülünk a parton, és azt lessük, mikor mászik elő a buja aljnövényzetből valami gusztustalan, halálos betegség.
Már hogyne lenne változás! Friderika elkezdett nem hasonlítani önmagára- - - de mi a helyzet velem? Hízni kezdtem. A pia is meg a sok kaja, meg ott van az a tényező, hogy Friderika elkezdett hasonlítani az anyjára. Akkor rám mit mondjuk? Hát persze hogy apámra. Minden olyan dolog megjelent a jellemben, amit apámban gyűlöltem. És akkor még nem beszéltünk a külsőmről. Mért ne beszéljünk. Beszéljünk csak. Hízni kezdtem iszonytatóan. Most kellett volna rám osztani Baál szerepét. Sörök, sütemények. Tömény is. Egyik délután Friderika rám nyitott, miközben egy likőrt kísértem le vérnarancsos sörrel (akkortájt jelentek meg az ízesített sörök), és az ablakon kifelé bámulva kortyolgattam. Friderika belép a szobámba, látja, amit lát, rám veti magát, káromkodva kitépi a kezemből az üveget, kinyitja az ablakot, kiönti a sört, lent csobog a járdán, a földszinti szomszéd szintén káromkodik. Friderika, mint a fúria: “Hát nem bírod felfogni, hogy ha így folyatatod, elveszítesz mindent, minket is, a munkát is, te elefánt, akkora már a tested, te szörnyeteg! Te sosem nézel tükörbe? Ott a tükör, gyerünk, nézd meg magad: a szemed begyógyulva, arcod puffadt, és háj mindenfelé!” És miközben ezt üvölti, kitépi a szekrényének ajtaját. Odaráncigál a szekrényajtóra szerelt tükör elé. Körmei a vállamba vájva rángat, és üvölt tovább: “Nézd meg magad, ne hazudj magadnak, mondd a saját szemedbe, mit látsz? Mond már, ne hallgass! Agyadra ment a háj, meg a szívedre, nem érzel, nem gondolkodsz!”
Elengedte a vállamat, megfordult és otthagyott. Én ott maradtam. Azzal, ott a tükörben. nfl ÚT A TÜKÖR MÁSIK OLDALÁRA (Ez egy részlet a színészekről szóló kulcsregényemből. Majd egyszer hajlandó lesz beleolvasni valamelyik kiadó szerkesztője. Mert vagy öt helyre küldtem el egymás után, és némelyik még csak nem is válaszolt. De van idő: a jó anyag nem romlik el. A rosszért meg nem kár.)
