TEMESI FERENC. Bartók (Alexandra, 2012). Nagyon bírom ezt a csókát. Évente egyszer, többnyire év elején, újra elolvasom T. néhány könyvét. Év eleje van. A Bartók című regényét tavaly ilyenkor olvastam először; nem ez lett a kedvencem, bár kétségtelenül fontos munka. A Híd a kedvencem tőle, a két idő- és tér-pontból induló, és egyre közelítő, majd végül katartikusan összefonódó két regényszál a legmívesebb Temesi regény, szerintem. Cseh Tamás szerint pedig ő a legnagyobb magyar író. De Cseh – a szövegírójától tudjuk – nem szeretett olvasni, mert a szövegértéshez túl érzékenynek mondta magát, tehát azt a véleményét, miszerint T. lenne a legnagyobb, helyén kell kezelni. Nem tudom, Temesi-e a legnagyobb író, azt tudom, hogy nincs a helyén. A Por-ra annak idején kapott egy csomó díjat (és sistergő gyűlöletet a szögediektől), egyébként helyesen (mármint a díjakat, nem a fröcsögést), mert eredeti ötletre épült, de attól kezdve a magát egyedül kompetensnek tartó literátus kánon kirekesztette, és még ma sem engedte vissza. Szerintem ő ezt nem fájlalja, mert nem az a csordamarha fajta; ő a saját útját járja. A Pest már nekem nem tetszett, nagyon modorosan van megírva azokkal a távol-keleti hieroglifákkal. A rövidprózáiban nagyon sok tetszett, föltéve, ha nem népieschkedik modorosan, őzve, szögedizve; és némelyikben szerintem túl sok a nagyokoskodás; minden második mondat egy-egy szent encián akar lenni (értem ezen, hogy magashegyi gondolat, mint az encián, de nem mind lesz az, de szerencsére cián se). A Bartók jelentős mű: a zenész zseni, és a nagy író életútja párhuzamosan épül föl az olvasó előtt. A meghalt írókról való megemlékezésében szinte megható, ahogy Páskándiról ír, tudva, hogy az írók majdnem annyira utálják egymást, mint a primadonnák. (Jellemző, hogy a gép pirossal aláhúzza Páskándi nevét, nem ismeri, a hülye.) Csurka például, aki annak idején nemzeti érzésekkel üzérkedett a politika piacán, egyenesen lerománozta P.-t és küldte vissza Erdélybe. A Bartók ez egyetlen magyar regény, amit olvastam (márpedig szinte minden kortárs művet elolvasok), melyben, bár csak 5-6 sorban, meg van említve az az esemény, amit a megosztott magyar írótársadalom egy része a Fideszesek provokációjának, másik fele rendőrterrornak tart (ami valójában volt, hiszen, nem lévén Fideszes, s már nem is leszek, de ott voltam az utcán, azon az apokaliptikus napon, és ebből következik, hogy a majdani színészregényemben ez az esemény másfél oldalon elevenedik majd meg). A Bartók regény végén az a már-már neoprimitivbe hajló, guglifordítás torz nyelvén írt fejezet nagyon mulatságos; úgy látszik EP-vel nem szállt sírba az epés posztmodern. Egy Páskándi kétsorost pedig ha még írnék vadászkönyvet (nem fogok) mottóul választanám, a könyvem elejére.
„A nyulak miatyánkja rövid:
Az ámen előtt lelövik.”
Olvassatok Temesit.
Utóirat: Abban is hasonlítunk, hogy mindketten meghaltunk már, ő 24 éves korában, és 57 évesen; mindketten láttunk Istent és Sátánt házipapucsban, aztán a halálból visszajöttünk, mert még valami dolgunk akad itt. Szerintem az Övé, hogy bebizonyítsa Cseh Tamás állítását, miszerint ő a legnagyobb magyar író, az enyém pedig csak simán, hogy író vagyok. nfl
