Riportok a kanadai vadonból

SÁNDOR  ERZSI  ALINDÁNÁL. A tegnapi beszélgetésük szakmai részét figyelve sokszor úgy éreztem, hogy az én életemet meséli el. Hajnali ötkor keltem, megnézni az ismétlést. Mert érdekelt, de nem tudtam, hogy ennyire meg fog rendíteni. Megrendített. Hogy Erzsi milyen türelemmel szívta „a rossz világ bűzös lehét”, ahogy Hamlet mondja. Hogy milyen szelíd a büszkesége azoknak, akik már minden poklot megjártak. Ahhoz képest az én életem hétköznapi történet, pedig én is láttam a sátánt házipapucsban. Mert csak az átélt kínok formálhatók alkotássá, legyen szó akár írásról, színjátszásról vagy bármiféle ilyen hívságról.  Erzsit a főiskoláról ismertem, kedvelem is, mert annyira nem volt színésznős. Engem többnyire idegesítettek a színésznők (ezt most már bevallhatom, a hátam mögött sok évtizednyi színházzal, és egy színésznő voltfeleséggel). A főiskola után csak párszor találkoztam vele a rádióban, amikor a könyveim promotálására hívtak be (Ő még akkor nem írt). Később olvastam néhány kritikáját, tetszett, hogy olyan vadul ír, nem tisztel érdemtelen tekintélyeket. Mondjuk, az különbség köztünk, hogy őt csak a hatalom egyik oldaláról érte rúgás, viszont én minden oldal minden hatalmába belerúgtam, s ellenhatásként minden oldal vissza is rúgott. (Nem megyek részletekbe, nem rólam szól a mai jegyzetem, csak elismételném a fixa ideámat, miszerint nem volt még tiszta kezű hatalom, legyen szó igazgatóról vagy államelnökről; Caligula és Néró semmiben sem különbözött Orbántól és Gyurcsánytól, mert evolúciós szempontból a barlangi előember is ugyanolyan, mint a mai.) Hogy Básti Juli, a volt osztálytársa  rúgatta ki a színházból, annyira jellemző és közhelyes, mintha egy humoreszk motívuma lenne. És hogy jegyzetemnek keretes szerkezetet adva utaljak a nyitó mondatra: hasonló sorunk volt, csak neki egy zseniális színésznő akasztott be, nekem meg kis fika halasik, béresattilák és vencelvalentinok. És ahogy az egyszeri szatócs mondta: mecsoda különbség!- - - nfl