AZ ASZTALON TOMBOLTAM (asztalt „bontottam”), egyenként dobáltam le magamról minden ruhadarabot. Booorntubíííí váálld…! A büfések kikapcsolták a zenét. Leálltam. Ziháltam. Meztelenül elindultam a kijárat felé, közben egy zamatos flashback tolakodott a fejembe…
… áttévedtem egy másik idővalóságba, nem színpadiba, olyan túlvilág-gyanúsba. Ami ugyanolyan, mint az ember régmúltja. Ebben a képzelgésben a sirályok rikácsolására ébredtem magamban, a tengerparttal párhuzamosan futó út mentén fekvő vérnarancs ültetvényben, ahova meztelenül keveredtem. Hogy honnan és mikor, arra nem emlékeztem. Csak arra, hogy előzőleg nagyon berúgtam vérnarancsos vodkából. Ott feküdtem, orromat megcsapta a fű illata, és fölnéztem, és ott állt egy narancssárga szetter kutya, és egy ember. Annak szájából cigi lógott, engem nézett. “Mit csinálok én itt?”, kérdeztem. “Pont ezt akartam kérdezni én is”, mondta az ember. Aztán bemutatkozott, hogy ő Vlado… tehát még nem a Szent Péter. Erre ő, hogy: menjek fel a pizzériába, itt van az út mellett, és majd ott ad nekem rendes ruhát. És menet közben már eszembe jutott, hogy igen, előző este a bárban az a három prosti, akiket meghívtam tíz vérnarancsos vodkára. Aztán kocsiba ültünk, az egyik nő vezetett, a másik kettő a hátsó ülésen levetkőztetett, és igaz , az egyik elég tisztességesen leápolt, de addig a másik kizsebelt, aztán az egyik kanyarban meztelenül kilöktek a kocsiból…
Visszarepültem a jelenbe, oda a színházi büfébe. Ziháltam. Lenéztem a testemre: az valóság-e, hogy meztelenül állok itt a színházban. Tovább léptem, megbotlottam a lápcsőben. Körbe fordultam szédülten, hanyatt estem. Úgy feküdtem ott, mint a hátára fordult teknősbéka, úgy kapálóztam, mint a kafkai átváltozás büdös bogara. Néhány kolléga elment mellettem, nem segítettek fel, nem is jöttek közelebb a földön fekvő büdös bogárhoz, csak figyelték a részeg agóniámat. Tekintetük nem fejezett ki egyebet üres kíváncsiságnál. (nfl ÚT A TÜKÖR MÁSIK OLDALÁRA)
