OLÁH BÓDI ÉVÁNAK (út a tükör másik oldalára, részlet) 3. fejezet. Aztán eljött az idő, amikor ugyanabban társulatban játszottunk, s egyszer kifigyeltem, Friderika mikor megy színpadra, és belopakodtam az öltözőjébe. Semmit nem akartam ellopni, vagyis, nem értéket, vagyis, nem anyagi értéket akartam ellopni. Az öltöztetők gyorsöltözésnél voltak a körfüggöny mögött, nem fenyegetett annak veszélye, hogy bárki is rám nyitna. Ahogy bementem, rögtön éreztem a rózsaillatot, és azt a megmagyarázhatatlan nőstényszagot, ami csak Friderikáé volt. Kinyitottam a szekrényt, ahol a jelmezei voltak és ahol a privát ruháit is tartotta. Belehajoltam a szekrénybe, végigszagoltam a ruhákat, egyesével mindet. Mint a rendőrkutya, amelyik a drogok kiszagolására van beidomítva. Meg is szédültem tőle, jobban, mintha egy csík kokaint szívtam volna fel. Aztán a fiókjához léptem. Kihúztam és beleszagoltam a sminkek illat-kavalkádba, aztán kivettem egy fekete szemceruzát. Kényszert éreztem, hogy a tükörre írjam: SZERETLEK. De nem írtam semmit. Felemeltem a szék karfájáról a privát kardigánját. Megszagoltam a hónalj tájékán, hátha elkapok belőle valami szagmintát, de semmi ilyen, csak teljesen steril mosóporillat volt. Pedig ha éreztem volna valami Friderikásat rajta, biztosan ellopom, hogy otthon az ágyban fekve szagolgassam. Percekig ott tartottam az arcomnál a kardigánját, és mélyen beszívtam az illatot, még ha nem is Friderika testszaga volt benne, de mégiscsak ő viselte magán. Aztán megakadt a szemem valamin. Először nem is tudtam, mi az. A kristály vázában volt. Nem lágy ökörvelő, azt rögtön láttam. Nem virág, valami lapocska volt a vázában, mint a spatula, olyan, amivel az orvos a nyelvet szorítja le, ha a torkodat vizsgálja. Kivettem. Egy Magnum jégkrém nyele volt. Leszopta róla a jégkrémet, a nyelét pedig ide tette a vázába, ahova én korábban a vörös rózsacsokrot helyeztem, amit egy bemutatójára kapott tőlem. Ezt a lapocskát Friderika szopta le. Ettől a gondolattól megszédültem. A számba vettem, szopogattam. Elloptam, és egész éjjel szopogattam.
Utána rendszeresen belopózkodtam az öltözőjébe. Állati izgalmas volt, mintha sorozatgyilkos lettem volna, aki nőket kerülget, üldöz, les. Pedig benne volt a lehetőség, hogy előbb-utóbb beüt a szitu, hogy rám nyit az öltöztető, vagy Friderika váratlanul visszajön az öltözőbe, hogy színre lépese előtt még egyszer belepillantson a tükörbe. És ebből a helyzetből nem lett volna menekvés. Erre elfogadható magyarázat sem adható. És biztos, hogy valamikor bekövetkezett volna. És azt a bukást azzal sem tudtam volna kimagyarázni, hogy csak szagolgatni jöttem a ruháit: hogy Friderika izzadságszagát jöttem ellenőrizni, hogy passzol-e nekem. Mert az állati hihetetlen lett volna, pedig az álltok is így választanak maguknak párt. És nem csak az állatok. Nemrég hallottam, hogy egy amerikai vállalkozó társkereső bizniszt épített erre. A magányosoknak, akik párt keresni keresték fel, odaadott egy trikót, amit a tag hazavitt, és szigorúan dezodor használata nélkül kellett viselnie három napon keresztül. Aztán ezt a teleizzadt trikót visszavitte az irodába. Ott szétvagdosták, és a trikódarabokat kipostázták azoknak a jelentkezőknek (föltételezem, az ellenkező nemből) akik szintén párt kerestek. Akik aztán szintén elküldték a teleizzadt trikódarabot, amit továbbítottak a másik félnek. És mindkét fél napokig szagolgatta a trikódarabot, aztán vagy fölvették a kapcsolatot, vagy másik izzadt trikót kerestek maguknak… (Most aztán, lévén hajlamos a rossz szójátékokra, hozzá tehetném, hogy az ilyen izzadt trikóstól másféle trikót is kaphat az ember…)
Egyszer ott szimatolgattam a szekrény körül, közben többször összerezzentem, amikor felmordult a sarokban a kis frizsider. Friderika ebben tartotta a pezsgőt, premierek alkalmával jól jött a hűtött pezsgő. Szóval összerezzentem, mert úgy hangzott a frizsi, mint egy sarokban rejtőzködő állat szuszogása. Dobogott a szívem, levert a víz. Füleltem… semmi, tovább. Az folyosóról sem jött zaj, hanem egyszer csak megszólalt Friderika mobilja. Szirénázott. Ez annak idején Hot Chocolate egyik dalának a nyitó motívuma volt: vjjááá-uuuu-áááá! Odaosontam, rápillantottam a kijelzőre. Az igazgató neve volt a kijelzőn. Kikukkantottam, senki nem volt a folyosón. Visszamentem az asztalkához. Felvettem a telefont, megnyomtam a zöld gombot. Jól tudtam a hangokat utánozni, ez már félig-meddig szakmai dolog. Friderika hangján szóltam: Szia Géza…
… és akkor tudtam meg, hogy Friderikát az igazgató is dugja. És akkor sokáig álltam az öltözőtükör előtt. És a tükörben néztem magam, a csorgó könnyeimet. Úgy néztem magam, mint a hipnotizőr, aki tükörrel önmagát hipnotizálja.
Aztán, ahogy borítékolható volt, eljött az a szitu is, amit szinte szégyellek regényben megírni, annyira szappanoperás. Ahogy ott szimatolgattam Friderika bugyiját, egyszer csak léptek-tek-tek-tek-tek közeledtek-tek-tek-tek-tek, kopogtak-tak-tak-tak-tak a folyosó kövén. Gyorsan bebújtam a jelmezek közé, az elhúzható szekrénybe (hogy ez milyen ciki, olyan tré, mint egy kabarétréfa!) Friderika lépett be, az öltöztető kíséretében. Friderika levetkőzött, láttam a sikamlósan a lába közé fonódó selyemblúzát. Érdektelen dolgokról beszéltek valami olyan unalmas szöveget, mint az obladi, oblada a Beatlestől, nem is tudom felidézni, csak akkor kezdtem odafigyelni, amikor azt hallottam, hogy:
– Te, ez a Nomád milyen jó abban a szerelmi vallomásban, amit a második felvonásban mond a cselédlánynak… (Merthogy őrá, Friderikára gondolva mondtam azt a szöveget.) Te, ez nem is olyan béna, amilyennek kezdetben látszott. (Ezt is Friderika mondta, olyan hangon, mintha egy öreg színész lenne, aki megdicséri a kezdőt, pedig ő még csak kezdő volt, amikor én már ebben a színházban játszottam. De mindegy, figyeljünk tovább.) Ennek a fasznak van valami elcseszett furcsa beütése, nem? (Az öltöztető valamit mondott rá, nem értettem, hogy mit.) De néha nehezen tudom követni az extrém gondolatmenetét. Ott van például, ahogy beszél. Mért kell direkt olyan mocskos szájjal beszélni… (Javaslom, olvassuk el még egyszer Friderika középső mondatát… No, azt nem én mondtam.)
És még így egy csomó olyan dolgot hallottam, amit jobb lett volna nem hallanom. Például, hogy Friderika dobni akarja az énekesünket (ennek, mondjuk örültem) mert már kísérleti jelleggel, egy idősebb fickóval kavar, valami üzletemberrel, aki majd szponzorálja a karrierét.
Ekkor szólt a hívó, és Friderika elsietett a második felvonásra. És én minden feltűnés nélkül szökhettem ki az öltözőjéből.
