SZÍNHÁZŐRZŐK. Üzenet várt a portán, hogy a MÁSIK színház igazgatója nézte az előadást, szeretne velem beszélni, a büfében vár. Tudtam, hogy a MÁSIK színház igazgatóját EZ a politikai hatalom helyezte pozícióba. (De az is lehet, hogy EZ a színház volt, és a MÁSIK hatalom: egyre megy. S mért gondoltuk, hogy EZEK jobbak lesznek, mint elődeik, mikor AZOK is mind ilyenek voltak.) A büfé félreeső részéről felém intettek. Odamentem, leültem. Az igazgató keze fehér volt, zöld erekkel, parazita ujjakkal, és a bal mutatóujján olyan vastag aranygyűrűvel, amilyent a romák viselnek lakodalomkor. Nézett. Keskeny résre húzta össze a szemét. A szemét. Olyan volt, mint valami trópusi pók, amely kísérteties nyugalommal szövögeti a hálót áldozatának, és nyugodtan és vigyorogva ereszti szét undorító, nyálkás szálait. Érzelmes vibratoval beszélt, olyan émelyítő hangon, mint egy győztes dal a Táncdalfesztiválon.
– Neked a mi színházunkban a helyed. Szinkronstúdiónk is van. Mellékkereseti lehetőség (felrántja a szemöldökét, hozzám hajol, szordínózott hangon). Tudnék lakást biztosítani!
Nem éreztem kötelességemnek, hogy őszinte legyek. De néha kényszert érzek rá. Ezen kívül szeretem magam rosszabb színben feltűntetni, mint amilyen egyébként vagyok. Legalábbis igyekszem elkerülni, hogy jó színben lássanak. Ez egy elég gyakori rocker póz a rock-zenész előéletű fazonoknál. Szeretünk rosszak lenni. A színpadon is jobbak a negatív szerepeket. Nem flegmán szóltam, csak szárazon:
– A maga színházában az élet szépségéről tremolóznak. Én meg azt utálom. Ebben a színházban viszont a világot olyannak mutatják meg, amilyen. Azért maradok itt. Az ember nem azért marad meg valahol, mert szeret valamit, hanem azért megy el, mert valamit utál. Csak az utálat készteti az embert cselekvésre. Úgyhogy… hát ennyi. Maradok.
Az igazgató térde elkezdett szorgosan le-föl ugrálni, mint a dugattyú. Intett a söntésben várakozó sofőrének, vágtában hagyták el a büfét. Utóirat: Ezt az igazgatót a politika hamarosan levette az igazgatói székből, mint sakktábláról a parasztot. A politika néha a királyt is leveszi onnan (pl. Székely Gábor), hogy a sötét parasztot tegyen a helyére. És ettől már csak köpésnyire van a következtetés, hogy a hatalom helytartói milyen becsületes, okos és bölcs emberek, és ez nyilvánvalóan felhatalmazza őket, hogy ők gyakorolják a színházakban is a hatalmat. És mivel ők ennyire okosak és becsületesek, a szófogadó társadalom fenntartás nélkül engedelmeskedik nekik. Mi pedig, kiket kiköpött a társadalom, rezignáltan figyeljük a játszmákat. (ÚJ színházőrző TÖRTÉNET HOLNAP 9-kor)
