AZ ÚJVIDÉKI TELEP. 4. rész. A képzőművész lány hangtalanul jött be. Olyannak látszott, mint minden lány, olyan arca volt, mint a legtöbbjének, amíg fiatal. Nem is nagyon mondhattam volna meg, milyen is az arca. Átlagos szépség, semmi különös. Átlagnak viszont príma. H. széles gesztusokkal harcolt a figyelmemért, aztán belátta, hogy a lány jobban érdekel. Felém vakkantotta, hogy elmegy a városba, és elment a városba.
A lány sodort magának egy füves cigit, kínált engem is, nem kértem. Én hagyományos kocsmatöltelékként az alkohollal egész jól elvoltam: az keményebb ellenféle bármi más drognál. A lány a Guns N’ Rosesetől kezdte énekelni a Welcome to the jungle-t, de más szöveggel, talán ezt már a fű hozta a fejébe…
… és még sok évtizeddel később is, amikor például vezettem, és a rádióból megszólal ez a dal, mindig beugrott ez a fura dalszöveg. És bánom, hogy nem írtam le szó szerint, mert annyira fura szöveg volt, hogy egy darabig egész jól emlékeztem rá. De aztán elfelejtettem, mert a színész agya ilyen: eldobja, ami nem kell, hogy új szövegeket fogadhasson be. Mert az emlékezet elkerülhetetlenül újrateremtődik. Pláne a színész emlékezete, ami mindig valami szituációhoz kapcsolja a szöveget. De gyerünk vissza a H-házba:
– Legyünk barbizoniak! – mondta a lány, és marokra fogta az üveg nyakát, elindult, követtem. A kapu előtt visszanézett, bevárt. Lassan mentem, kényelmesen, ahogy egy jónak ígérkező orgazmussal van az ember. (FOLYT. KÖV. PÉNTEKEN 9-kor)
