Riportok a kanadai vadonból

A  SZÍNÉSZ-HENTES  JÓSKA. Fiatalemberként piaci kofákat és túrósasszonyokat hordott a húsboltjába. Az őstermelők végül már nem is törődtek az ősportékájukkal, csak ősi ösztönüktől hajtva várták, mikor mehetnek a Jóskához. Jóska hentes és mészárosból lett színész, régebben ott volt az üzlete a piac sarkán. Kezdetben még színészként is üzemeltette a húsboltot: “az embernek ebben a nehéz időkben két lábon kell állnia”. Bufli fejű, nagy marha ember volt a Jóska, mindig szívogatta a fogát, és fogpiszkálót billegtetett a nyelvén, és időnként fordított rajta. Csak úgy, a nyelvével, ja, amivel a pinát nyalta. Haja röviden és tüskésen meredt fel, mint az öszvér sörénye, meztelen nőt ábrázoló tetoválás bujkált domború mellkasának dús szőrzetében. Imádták az asszonyok. Ha bekopogott hozzá Zsuzsika, a kedvenc túrósasszony – így mesélte –, félretette a marhacombot és a csontozó kést, kezét megtörölte a kötényében, és miután Zsuzsika röstelkedő-buja heherészéssel belépett a boltba, Jósak félig leeresztette mögötte a redőnyt. És mikor megfordult, Zsuzsika már ott állt letolt bundabugyiban a húsvágó tőke mellett. És a túrósasszony, a bárdcsapásoktól irdalt tőkén szétterítette napfényt sosem látott combjait, mely combok sápadtak voltak, mint a húsvéti sonka kövérje. És Jóska közelebb hajolt, és drótkeretes szemüvegén keresztül gyönyörködve nézegette az asszony “nyílt tulipánját, a sötét redők közti rózsaszín nyiladékot, mint őstermelő a százholdas kertjének  egyötlen virágát”, ilyeneket mondott „ő”-zve, amikor mindezt elmesélte. Mert Jóskát a pina költővé tette. Aztán azt is hozzátette, hogy amikor a húsvágó tőként nyalta a pinákat, előfordult, hogy közben derült ki: véres az anyag, de őt ez nem zavarta, vérrel dolgozott egész életében: “mert hentös vagyok, nem operaénekös”. nfl