Szappannovella 5. LEGSZÍVESEBBEN EGYEDÜL VOLTEM, hatalmas, emberelőtti magányomban. Többnyire mozdulatlanul hevertem az ágyamon, túlságosan nyugtalanul az elalváshoz, kimerülten a fölkeléshez.
És sokszor eszembe jutott Barna Maca is. Amilyen ruhákat viselt civilben. Kékbe és rózsaszínbe csomagolta magát, úgy nézett ki, mint egy mozgó szaloncukor. Eszembe jutott, amikor egyszer jelenetre vártam a körfüggöny mögött. Láttam, ahogy halk kígyósziszegéssel nyílik az ajtó, bejön a hívott szereplő, folyosófénybe öltözötten. Barna Maca volt az, nem látta, hogy ott vagyok, viszketett a háta, a botjával megvakarta (ekkor már matrónaszerepeket játszott, botra támaszkodva). Nem jött létre az áhított dörzsfelület: nekitámaszkodott az ajtófélfának, dörgölődzött. Végszóra bement a színpadra.
Én voltam partnere a következő jelenetben. Ja, az nem említettem, hogy a rendező kérésére borostát festettem az arcomra. Fekete festéket, vékonyan. Végszóra bementem a színpadra. Szerepem szerint meg kellet csókolnom Barna Macát, no, és amikor ez megtörtént, észrevettem, hogy rákenődött a festék. Le akartam törölni, megnyálazott ujjammal simogattam az arcát – ez a figurába, és a szerepek közti kapcsolatba bele is fért -, csakhogy ezzel még inkább szétkentem a festéket Barna Maca arcán.
A jelenet után az öltözőbe siettem. A folyosóról iszonyú sikoly: Barna Maca meglátta magát a tükörben. (folyt. Köv.)
