Riportok a kanadai vadonból

AKIKNEK  KITÉPTÉK  A  GYÖKERÜKET  és soha, sehol nem gyökereztek meg újra, mint magam is, örök vándor nomádok, erre Rushdie is jó példa, akinek Az éjfél gyermekei című könyvét még nem szerettem, de a tavaly megjelent 2 év 8 hónap, 28 éjszaka című regényét annál nagyobb élvezettel olvastam nemrég. Ő is, magam is az élet senki földijeként, a senkiföldjén kóborló emberként, halálra ítélve, kiátkozva, sehol békét nem találva, szórványba sem szórva, tömbbe sem tömörülve, örök megnyugvást keresve valahol az út mentén, határokon túl, láthatáron is túl. Ilyennek látom Rushdie-t, és persze magamat is. Akik nem az otthonukhoz közel találnak nyugalmas helyet (Rushdie-t India sem fogadja be), választott hazájukban is üldözöttek, mint Rushdie, s magam is minden hazában, talán csak a szivárvány másik oldalán, a hold sötét oldalán lelnek hazára. Nem voltam szélkakas, talán kakaskodtam néha, bányai kanári voltam, akinek pusztulása jelzi a mérgező levegőt. Soha nem volt béke bennem, s hogy világpolgár lennék, nincs hozzá kedvem, mert a világ, az a világ, amit kínálnak, untat és undorít, a világfiságról pedig már lekéstem rég. Odüsszeusz vagyok, pontosan 10 éve idén, hogy útra keltem. Amikor kedvenc szerepem, Cyrano mintájára (Zsótér rendezte, az egyetlen zseni, akivel életemben dolgoztam) szóval, Cyranoként kergettem volna le a politika színpadáról a nyálas monflörit, az akkori miniszterelnököt, ezért elátkoztak, elüldöztek, és nem engednek vissza a mai napig sem.  Azóta utazom és sodródom így, kis magyar betűkkel írva: a szküllák és karübdiszek között, etetve kirké malacait, és időnként párbajra hívom ki az egész világot. S bár életemnek foltja volt rengeteg, mégis EZ volt a becsületem. Nincs nagy orrom, nem orrolok, mégis mondom Cyranoként: „Egyedül növök, ha már magasra nem.” nfl