HOMONNAY ZSOMBORt tartottam a legjobb vadász-publicistának. 1979-ben küldtem el az első írást a Nimródnak, az akkori főszerkesztő rögtön válaszolt (legyen példa ez a mai seggfej kiadóknak). Kérte, menjek be hozzá. Már másnap ott voltam a szerkesztőségben, a József nádor téren, ahol korábban Kittenberger ült a székben, most is ott volt az irodában a nagy afrikander kafferbikája. Akkor bemutattak Zsombornak, Salinak, Balogh Péternek, kértek, hogy írjak nekik, de 7 évig nem írtam egy sort se. 86-ban aztán írtam egy pályázatra, nyertem, attól kezdve a mai napig Nimródos vagyok, főleg, miután egy másik főszerkesztő vette át a lapot. Bár akkor már Zsombor nem volt ott, s mivel a mai jegyzetem címe őt inkriminálja, maradjunk nála. Az ő szarkazmusa, vagány mercutioi humora nagy hatással volt rám. Egy időben kezdünk vadászkönyvet írni, ő Elvtársi vadászatok címmel, de amikor 94-ben az elvtársak kimásztak a szemétdombból, leporolva ruhájukat (és életrajzukat), s visszavették az országot, akkor Zsombor (ezt csak vélelmezem) úgy érezte, nem érdemes ÍRNI SEM EZEKNEK. Azóta sem írta meg a könyvét. Kár. A visszaforduló történelem így szól bele egy író életművébe. És ha már Rómeó barátjához hasonlítottam, immár eltávolodva Homonnay személyétől egy Mercutio idézettel zárom mai jegyzetem: „Dögvész mindkét családra.” Ezt mondja haldokolva ő, én meg kiegészítem azzal: Dögvész mindkét pártcsaládra. És még egy az Avoni Hattyútól: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki.” nfl
