VÖRÖS NAP, 132. OLDAL, A majdnem BEFEJEZÉS. Mindenekelőtt ott volt bennem az elveszettség kínja, félelmetesen, amit az ember akkor érez, mikor rájön, hogy eltévedt valahol, minden útjelzés vagy turistajelzés nélkül megy az erdőben, és többé nem tudja, hogy találhat haza. Kint voltam az éjszakai erdőben, követve egy bűnöző lábnyomait a havon, de nem akármilyen bűnözőt követtem, egy sorozatgyilkost, akinek meggyilkolt női áldozatait magam is láthattam a falra szögezve. Hogy én mindeközben valami lelki közösséget éreztem vele, elhanyagolható, mit sem számít, mert elhatároztam, hogy elkapom Kökénykét, és ezt még akkor is fenntartottam, amikor már nem voltam rendőr. Azt akartam, hogy börtönbe kerüljön, hogy ne öljön többé, üljön, bűnhődjön, vezekeljen. Valójában az életemet tettem fel erre. Talán mert abban hittem, hogy ha ő vezekel, én is bocsánatot nyerek saját bűneimre.
Éjszaka volt, csak a csillagok ragyogtak a téli égen, és a holdfény delejesen világította be a (itt egy magyarországi középhegység neve áll) erdejét. Követtem a lábnyomokat. És minden más olyan távolinak és lényegtelennek tűnt, mint minden gyötrelem, ami elmúlik egyszer. Éjfél körül volt, amikor felvettem a nyomot, most már hajnalodott, és már biztosan tudtam, hogy ő az, Kökényke megy előttem az erdőben, hegynek fölfelé. Követtem a nyomokat, bujkáltam a bokrok alatt, nyakamba hullott az ágakról a hó, de nem adtam fel, mert itt a soha vissza nem térő alkalom, amire évek óta vártam. Zajt hallottam magam előtt, ropogott a hó, nem, csak vaddisznó ugrott el a sűrűben. A lábnyomok most cikk-cakkban kígyóztak. Nem tudtam, mit jelenthet ez. Még vadász koromból tudtam, hogy ilyenkor fekhelyet vagy vackot keres a vaddisznó. De nem vaddisznót követtem, tehát nem tudhattam, mit jelentenek a kígyózó nyomok, talán a hátamba akar kerülni, mint a kafferbivaly. Afrikai vadászatomból tudtam, hogy a kafferbivaly bosszúálló módszere, hogy összekuszálja a nyomokat, és egyszer csak az őt követő vadász hátába kerülve felökleli üldözőjét. De nem volt időm ettől tartani, mert világosság derengett előttem. Holdsütötte tisztásra értem, ahol a nyomok véget értek. Kint voltam a Magoskő nevű sziklán. Vadász koromból tudtam (sokszor vadásztam ebben a középhegységben), hogy a Magoskő az a hely, ahol véget érnek az utak és csapások, ahol meredeken zuhan le a hegy, innen szokták a szélbe ereszteni elhamvasztott szeretteiket a hozzátartozók.
A holdsütötte tisztáson, közvetlenül a szikla peremén, ahonnan már nem lehet gyalog menni tovább, egy ember állt. Kiértem a tisztásra. Kökényke nem mozdult, csak állt. Utolértél, mondta, és még mindig nem mozdult. Utolértelek, Kökényke, mondtam én. (…) Kökényke most hangosan nevetett, én pedig csak álltam, szemben vele a Magoskő sziklájának peremén, alattunk a háromszáz méter mély szakadék. És Kökényke akkor megfordult, háttal állt nekem, és úgy kérdezte, tudom-e hogy innen szokták a szélbe ereszteni elhamvasztott szeretteiket azok, akik nem akarják, hogy hozzátartozójuk a társadalom számára intézményesített közösségi temetkezőhelyen, úgynevezett temetőkben nyugodjanak. Ahol bizonyára egészen más érzés a halottnak, ha a közösség megnyugtató körében rohad el a teste. Nem tudtam, mondtam volna épp, de ekkor Kökényke levetette magát a szikláról. Módomban sem állt visszatartani, láttam, ahogy zuhan a holdfényben, talán pillanatra azt reméltem, hogy majd félúton teste sassá változik, mint abban sokszor látott Pink Floyd klipben az indián, aki ugyanígy egy szikláról veti le magát, de az ő teste félúton valóban sassá változott.
Kökényke lezuhant. Hallottam odalentről a csattanást, aztán csend, csak a faágak meredtek feketén a holdfény felé, mint a halottak sírból kinyúló keze.
És itt egy elkerülhetetlen zárójel. Ilyenkor szokták a filmekben azt a fordulatot bevetni, hogy mindezt csak álmodta a főhős. Minthogy Barátom, a neked írott elbeszélésemben nincsenek hősök, következésképpen főhős se lehet, én sem akarom oldani az esetleg benned megsűrűsödött feszültséget, ezzel az áporodott fogással. Megmondom hát, hogy csak játszottam a képzelettel (tudod mivel játszál, mondod talán Te; ami veled egyidős). Eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha Kökényke története romantikusan fejeződik be. Merthogy a valóság, majd meglátod, nélkülözött minden emelkedettséget.
nfl
