AZ ÖRDÖG alapjában véve egy rokonszenves fiatalember volt. Pincérnek volt öltözve, fehér ingben, vörös kabátban, fekete nadrágban; a nadrágzsebéből kilógott az asztalkendő. Nem egész önzetlen érdeklődéssel hallgattam a szavait. Ott állt az asztalom mellett az ördög. Mohón kérdeztem tőle:
-- Van itallapja?
-- Van -- mondta kaján mosollyal az ördög, és hosszú itallapot nyomott a kezembe, miközben arról beszélt, hogy az itallap élén látható kétezres aszú az évszázad bora volt, a tavalyelőtti villányi kékfrankosnak pedig nem lesz párja az elkövetkező évjáratokban. A konyak dél-franciaországi erdőből hozott tölgyfa hordóban érlelődött százhúsz esztendőig, a pezsgőjüket pedig a csantavéri születésű Törley József hozta Champagne környékéről, és ajándékba adott belőle százhúsz hektóval a szintén csantavéri Hernyák Lacinak, aki pedig Etyek környékén érlelte százhúsz évig.
-- És mi van ezekből? – böktem szememmel az itallapra. Az ördög udvarias bocsánatkéréssel kivette kezemből a gótikus betűkkel nyomtatott itallapot, és a ceruzájával villámgyorsan kihúzta a lapon szereplő összes italt. Csak az maradt meg, felül: Itallap.
-- Akkor mért jött ide – ordítottam rá, kéken a haragtól – mért szónokolt itt nekem az évjáratokról, meg Törleyről, az én földimről, merthogy én is csantavéri vagyok! Miiéért?!
És már nyúltam valami nehéz tárgyért, hogy hozzávágjam.
De ekkor felébredtem.
