A SZERKESZTŐ ÚR az irodában várja - mondta a titkárnő, olyan közömbös hangon, és olyan hidegen, ahogy az a hozzá hasonló emberek rendes szokása. Hangja ridegségétől maradék önbizalmam is elszállt, pláne amikor befelé menet határozottan azt éreztem, hogy a két titkárnő összesúg a hátam mögött, és nevetnek.
Az irodában olyan rendetlenség volt, mint egy agglegényszobában, és már-már örültem, mert nem szeretem a rendet. A szerkesztő, aki egyben a kiadó tulajdonosa és mindenféle rang birtokosa volt (mr. dr. habil. píejcsdí. emer. prof. fisz. fasz.), egy halom kézirat barrikádja mögött ült, az asztalra könyökölve. Baljával körbefogta ökölbe szorított jobb kezét. A haja, a hiú emberek formája szerint volt belőve, és kidolgozott mosolya megtévesztésig hasonlított a valódi mosolyra, és kukoricacső-szerű fogsora megtévesztésig hasonlított a valódi fogsorra. Elmondtam, hogy én küldtem pár hete egy regényem kéziratát, mert szerintem jó, és… - és akkor a szerkesztő:
- Mindjárt félrerakom a fotelekből a papírokat - mondta, és félrerakta a fotelekből a papírokat. Nagyon udvariasan bánt velem, minden igyekezetével azon volt, hogy barátságos beszéddel oldja a szégyenlős szerző zavarát. Szükségét érezte, hogy a szánalomra méltó vidéki fajankó ne vegye észre a szánalmát, s mivel ez nagyképűséggel párosult, e két szándék kioltotta egymást. Idézetekkel teletömött mondatai olyanok voltak, mint mikor a padon alvó hajléktalan újságpapírral védi magát a hideg ellen (ezen a télen láttam ilyent, pedig nem is volt erős tél).
- Bár az internet világban élünk, a komoly gonolkodók szetint (jött néhény idézet), a mi kiadónk kinyomtatott anyagokat kér a szerzőktől. Csak egy pillanat…
Felállt, megkerülte az asztalt, s kiszólt a titkárnőnek, aztán ugyanúgy visszaült a székébe. A titkárnő hozta a kéziratot, a szerkesztő beszéd közben lapozgatta, a titkárnő pedig várakozóan állt mellette.
Örömöt okozott nekem, hogy a szerkesztő lenézését túlzott udvariassággal, és megalázkodással tápláljam, hiszen láttam, hogy ő önmagában leli legnagyobb örömét. Olyan mosollyal modtam, amit ilyen embereknek tartogatok:
- Szerkesztő úr, nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt lehetek ebben a kiadóban, ahol rangos (mr. dr. habil. piejcsdi. emer. prof. fisz. fasz.) szerzők jelennek meg. A regényem fele már elkészült, arra várok, hogy a regényem antihőse, Anti, meglátogasson. Mert elakadtam a történetben. Anti segítségére volna szükségem, hogy elmondja a folyatást, vagyis, hogy a fejembe súgja, mert nekem Isten súgja a fejembe a mondatokat, Anti közvetítésével. Anti a médium.
A szerkesztő elgondolkodva kattogtatni kezdte a golyóstollát, és olyan gesztust tett, hogy “hűha, ez súlyos.”
- Értsük úgy, hogy Anti az ön szerzőtársa? Mert akkor probléma keletkezik. Mert az utolsó kiadványunk állandó szorultságba taszított bennünket, és ugyanezen okból nem tudtunk alkalmazni több munkatársat sem. Nemrég több kiadót is csődeljárásba vittek az ilyen hogyishívjákok, ott van az Ulpius, vagyis nem tudjuk, hogy hol van az Ulpius. És mivel hézagosan fizettünk, az illusztrátorok megtagadták, hogy illusztráljanak, a nyomdászok, hogy nyomjanak, a kifutófiú pedig hogy kifusson. Bár őt is csak azért tartjuk, mert a munkanélküli öcsém munkanélküli fia, hiszen ma már nincs szükség kifutóra, ott az internet. Örüljünk, hogy okosabb világ van, örüljünk, hogy mi élünk abban.
