A recepciós feltelefonált, hogy nemsokára jön a taxi, egyébként pedig a köd miatt késést jelentettek a reptérről. Kapcsoljam be a tévét, hátha mondanak valamit a késésről, mondta. Az időjárás-jelentésben tartós ködöt jósoltak, „nem lesz a napsütésé a főszerep”, már nyomtam volna a kikapcsoló gombot, amikor a Rendkívüli Hírekkel szakították meg a műsort, és bemondták, hogy ma reggel kilenckor a Vadászati Múzeumban agyonlőtték Gecey államtitkárt. A bemondó a földrengéseknek és repülőgép-szerencsétlenségeknek fenntartott megrendüléssel jelentette be, hogy az államtitkárt az egyik dioráma mellett két lövéssel ölte meg egy harminc év körüli elkövető. Vágóképet is adtak, az erdőt ábrázoló festmény alatt feküdt az államtitkár holtteste.
A gép két órát késett, a tizenegyes hírekben már arról beszéltek, hogy a tettest lelőtték a biztonságiak, kísértetember volt, se okmány nála, sem egyéb.
A reptéren is belenéztem a háromórai hírekbe, a rendőrségi szóvivő azt mondta, hogy az elkövető személye ismeretlen, semmi okmányt nem találtak nála. Élő kapcsolást adtak a Múzeumból, a beszédhibás riporter: „tette hozzá a belügyminiszter.” Becsekkoltam, beszálltam, a gép felpörgette motorját a reszkető kifutópályán, láttam a reptér napfényben megcsillanó üvegtábláit, s aztán dőlt térképként terült el alattam az ország, a hazám. Calgary várt.
Calgaryban, amíg Paulra vártam, belenéztem a váróteremben lévő készüléken az Alberta Newsba, ott is beszámoltak a gyilkosságról, hozzá téve ( „tette hozzá a magyar belügyminiszter”), hogy a tettes valószínűleg nem magyar állampolgár, a ruhái szövettani elemzése alapján valamely skandináv országból jöhetett. Akkor az jutott eszembe, hogy a legnagyobb vadat a vadászat végén, a díszvacsorán tálalják fel.
NEM EZ A REGÉNY VÉGE.
