A TÉVÉ REGGELI MŰSORA, ágyból. A kávé gőzölög, kezemben távkapcsoló. Lapozgatom a csatornákat. Korszerű vagyok és lusta. Egyik csatornán színészek beszélnek. A festett szőke pasi úgy ül a fotelben, mintha. Sztanyiban. A sok királydráma, ugye. Egyszerre nyal be a rendezőnek, az igazgatónak, a műsorvezetőnek meg a szerzőnek. Ide nyal, oda nyal. Milyen gazdag a mi nyelvünk! Fürge és pontos. Álljunk meg egy szóra, ééédes anyanyelvünk! Benyal az egész magyar nemzetnek, és a nemzetietlenségnek. Olyan mereven hazafias, mint Bruce Springsteen a Born in the U.S.A. videoklipjében. (Odaállt és visszafordult, háta mögött a sávos-csillagos zászlóval. Hogy a csillagos ég. Hogy a Rámás csizmát visel a babám.)
Csatornát váltotok: a műsorvezető alákérdez a politikusnak. Ez ilyen szakma. Egy vérnarancsot vágok a tévékészülékhez. Elhibázom. A narancs a falon csattan, vérvörös foltot hagy a tapétán. Szégyenkezve csóválom a fejem – minden hasznos képességünk elkopik egyszer. Ha nem használják. Már két éve nem vadászom.
Kimegyek az erkélyre. A téren gazdi idomítja a kutyáját: Szolgálj! A pincsi engedelmesen két lábra áll: szolgál. És véd, a kutya. Most pedig adj pacsit! És a pincsi pacsit ad, és színészi módon és politikusan belenyalint a gazdi markába. Ahonnan az ennivalót kapja. Köpök egyet az erkélyről, becsukoma az ajtót.
AZZAL A RENDEZŐVEL meggyűlik a bajom, ezt tudtam. A próbán nem nézett fel a példányból. Ült a nézőtér gyenge fényű lámpájánál, olvasta a példányt. Shakespeare jambusaival orgiázott. Uncsi tanárbácsinak hívtuk, mert azzal kísérletezett, hogy mindenkit kisfiamnak szólított. Nagydarab ember volt, de nem valami erős. Úgy nézett ki, mintha takonyból lett volna. Nem is nézte, hogy mi történik a színpadon, a szövekpéldányt olvasgatta. Csak ha valaki szöveget tévesztett, akkor villant meg a szemüvege, és szólalt meg a rendezői szigor hangján: Kisfiam, ezt nem így írta meg a Mester!
Az egyik próbán az uncsi tanárbácsi elkezdett csuklóztatni minket. Kisfiam, ne ott gyere be, hanem amott! Tudod mit, mégis itt.
Az uncsi tanárbácsi ünnepélyesen vezetett be minket a szőrszálhasogatás szent útvesztőjébe.
Aznap engem szemelt ki, szívatási célra. Kisfiam, ez nem jó, gyere be még egyszer! Bejöttem. Nem jó, még egyszer! Még egyszer bejöttem. Nem mondta, mi a baja a bejövetelemmel, ezért ugyanúgy jöttem be, mire ő ugyanúgy: Nem jó, még egyszer! Mielőtt negyedszer jöttem volna be, eszembe villant egy látványos bejövetel. Negyedszer így jöttem be. Csönd. Álltam. Szamár a hegyen. Csak a reflektorok pattogása hallatszott. A kopfban ezüstpor lebegett.Tenyeremmel ernyőzve leszóltam:
Uncsi tanárbácsi! Most másképp jöttem be. Ha mondanál valamit!
Szuszogva felnézett a példányból.
Mi van? Ja igen. Gyere be még egyszer, mert nem figyeltem!
És visszabukott Shakespeare jambus-ágyékára.
GRECSÓ KRISZTIÁN zamatos könyveit olvasom. A fülszövegben felsorolja, milyen foglalkozásokat űzött. Ettől felbátorodva magam is összeszámoltam – önkorlátozva csakis azokra a foglalkozásokra, amit folytatólagosan, “nagy nyilvánosság előtt” (nem aljas indokból) követtem el. Témánként csoportosítottam, nem időrendben. Ja, és csak azt vettem be, amiért pénzt kaptam (semmi hobbi, ezért maradt ki a vadászat, amit 40 évig űztem, de csak költöttem rá). (“Semmit sem csináltam pénzért, de mindent pénzért csináltam”. Bródy János paradoxona. Rám ez nem érvényes, mert sok mindent pénz nélkül is.) Lássuk, amire emlékszem:
Szappanopera-színész, szinkronszínész, színházi színész, rendező (Werner Schwab, Népirtás, 2002), lovas kaszkadőr (Rényi Tamás: Élve vagy halva, mozi, ‘79), rádióbemondó, rádiójáték-szerző, író, vadászíró, költő, újságíró, rovatvezető (Hallali-rovat, Nimród: ’95-‘97), tárcaíró, hunting-blogger, fordító (szerbből és horvátból, VadVilág magazin ’91-‘92), tolmács (horvátról, Operafesztivál, Miskolc), műsorvezető, házigazda (FeHoVa), művészetszervező (B. Helikon), kocsmai zenész (kontra-tambura, prim-tambura, nagybőgő: ’75 nyarán, a csantavéri Vasa-féle ivodában), rockzenész (basszusgitár, akusztikus gitár; TheatRock zenekar, ’88-‘92), dalszerző, -szövegíró, énekes (Láva című szerzői nagylemez, ’87), zeneszerző (Weöres S. Holdbéli csónakos, ‘81), gimnáziumi előadó (Miskolc, Zrinyi gimi, 2000- 2002), színészmesterség tanár (miskolci Stúdió); Alaszkában: csemperagasztó (csak 2 napig, hogy legyen a vadászathoz benzinrevaló); Albertában: favágó, erőgép-kezelő, traktorista, baggeres, kombájnkés-élező, gerendaház-építő betanított segéderő, hódgát elbontó, gide, medveetető-feltöltő, nyúzómester (szezonban, ha több medve és farkas esett naponta), vadgyümölcsszedő, kőtörő; Torontóban: parki falevélgyűjtő; Hatvanban: múzeumi teremőr, tárlatvezetés (3 alkalommal, külföldieknek), sziklakert-építő, fácánkert felügyelő vadőr, árufeltöltő, középkorú nő kitartottja (ex lex szexmunkás – semmi köze a kux-lux-klánhoz), akasztott ember (kakukktosjás – ez nem foglalkozás, nem tojt engem kakukk; arra a közösmert mondásra vonatkozik, hogy “minden voltam már, csak akasztott ember nem”. De ezt nem mondhatom, mert az is voltam: nem kaptam érte pénzt.)
HEMINGWAY AFRIKAI VADÁSZNOVELLÁIT kamasz koromban olvastam először. Másodszor: fiatal koromban. De akkor még nem voltam Afrikában. És nem tudtam azt sem, mi az írói kihagyástechnikai módszer, amit H. Párizsban fejlesztett ki, Gertrude Stein hatására. Tegnap ismét elolvastam a Francis Macomber rövid boldogságát. Igen, ez igen. Ez az, amikor nem mondjuk ki, csak sejttetjük. És itt van benne a Shakespeare idézet, Wilson fehér vadász mondja a halálról: “...aki meghal az évben, az kvitt a jövő évre.” Amikor 1996-ban, Afrikában, a Sengwa folyó mellett, a szúnyogháló alatt álmatlanul forgolódva hallottam a folyó felől a leopárd és oroszlán hörgését, én is azt érzetem, amit Macomber. Másnap mentünk bivalyra (ahogy Macomber is), 458-as Winchester Magnummal lőttem a bivalyomat, egy termeszváron megtámasztva a csövet.
1953-ban Heminwaynek adtak egy Nobel-díjat azért a mondatért: “Az embert meg lehet ölni, de nem lehet legyőzni.” Egy öreg tengeri halászszal beszélgettem, s mondtam neki, hogy ez milyen üresen hangzatos mondat, ő pedig azt mondta, hogy Santiagoból hülyét csinált H., mert ha az öreg halász levagdosta volna a marlinról a húst, és a csónak aljára fektetheti a szeleteket, akkor nem eszik meg tőle a cápák.
Szóval, ahogy Szophokolész mondatának is van parafrázisa, H. elhíresült és díjazott montata is úgy igazabb: nem mindig kell az embert megölni ahhoz, hogy legyőzzék. Ha ma is érvényes idézetet kellene választanom H.-től, ez lenne: “Minden semmi, és semmi az ember is.” Ez azt jelenti: hogy a közös és értelmetlen világba vetve mindannyian és elkerülhetetlenül a rövidebbet húzzuk. És egyet tehetünk csak: méltósággal, bátran és stílusosan fogadjuk a kudarcot, bukást és pusztulást.
RENDŐRTERROR 2006.; BRÓKERBOTRÁNY 2015. “Vannak bűnök, melyeket a logika vezérel. MA AZ ELŐRE MEGFONTOLT SZÁNDÉK KORÁBAN ÉLÜNK. Mai bűnözőink már cáfolhatatlan alibivel rendelkeznek, amivel elérik, hogy bíróvá változzon a gyilkos. (…) Azokban a gyermeteg korokban, amikor a zsarnok, hogy dicsősége fényesebb legyen, földig rombolja a városokat; az ellenséget a tömeg szeme láttára veti a vadállatok elé, nem rendül meg a lelkiismeret e bűnök láttán. (…) A szabadság lobogója alatt létrehozott rabszolgatáborok, és a sok vérengzés megzavarja A KÜLÖNBÖZŐ TÁBOROK ítéletét. Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanség képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlant szólítják fel önigazolásra.(…) A lázadás fényében folyassuk tovább az öngyilkosság és az abszurd fogalma körül megkezdett elmélkedést.
Albert Camus, A LÁZADÓ EMBER, Éditions Gallimard, 1951
GENITHÁLIA PAPJA (részlet egy félig elkészült nfl novellából)
Az utca felett füst gomolygott. Emberek rohantak egymást taposva. Kisebb csoport a járdán tipródott, hallottam nyöszörögésüket. A füstben fekete egyenruhások közeledtek, fejükön sisak, a rostélyuk átláthatatlan volt. Kezükben hajlékony acélrúd. Egy nőt vonszoltak, mint valami bornyút. A nő sivalkodott, karmolt, körme lecsúszott a sisak rostélyán. Oldalba csapták az acélrúddal. A nő, pillanatra elhallgatott, aztán még erősebben zokogva ordított, és ismét karmolni akart, de körme beleakadt a sisak peremébe. Mind felszakadtak a körmei, ömlött belőlük a vér. A nő már sokkos állapotban volt. A feketeruhások vonszolták magukkal egy rendőrségi autó felé. Egy fiút csővégről lőttek fejbe a feketeruhások. Gumilövedékkel lőtték meg a fiút, ömlött az arcából a vér, mint a vízcsapból – már ami az arcából megmaradt: a szeme helyén piszkosvörös üreg tátongott, látszott, hogy a csővégről leadott lövés telenyomta a sebet lőporkorommal. A fiú oldalt kinyújtva, föl-alá mozgatta a karjait, mint valami szivattyú karjait. Úgy csapkodott, ahogy a csirke csapkod a szárnyával, miután a fejét levágták. Ekkor a fiú összeesett. Olyan sok szörnyű és hihetetlennek tetsző esemény halmozódott egymásra, hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, melyik esemény történt meg valójában.
Az utcába akkor fordult be egy hajnalszürke vízágyú, karvastagságú vízsugarat lövellt a tömeg felé. Némelyeket feldöntött, testük magatehetetlenül sodródott az aszfalton, mások leleményesen fekete esernyőjük mögé rejtőztek. A víz ereje kitépte kezükből, és az ernyő döglött denevérként csapódott a falnak.
Átléptem a földön heverő és nyöszörgő embereken, sűrű füstben elindultam a főutcán a színház felé. Alig láttam magam előtt a járdát, és állandóan belebotlottam valakibe. Egyszer rá is léptem egy sebesültre. A hasára léphettem, halkan felnyögött a talpam alatt. Hányinger endelgetett. Görcsösen rángatózva okádtam, amikor felegyenesedtem, láttam, hogy egy feketeruhás rám fogja a puskát. Az ágyékomra célzott. Elé kaptam a kezem, ahogy a tökönvágástól védekezik az ember. Erős ütést éreztem a tenyeremen. Nem néztem meg a sebet, rohanni kezdtem a színház irányába. Csak két utcával arrébb pillantottam a kezemre. Csuromvér volt a tenyerem, úgy nézett ki, mint egy kopaszra borotvált női genitália, a havonta visszatérő állapotában. Genithália papja lettem, sziszegtem magam elé, és a másik kezemmel elszorítottam a csuklómon az ereket, így siettem a színház felé. A Guns ‘n’ Roses szólt egy kévézóból, Welcome to the Jungle.
