Hamarosan el akarok menni ebből a városból, ahol egy éve élek (élek?), ezért le akarok zárni minden „dossziét” (olyan hatással volt rám Temesi Ferenc Apám című, besúgókról szóló könyve, hogy ilyen szavak jönnek a fejembe, hogy dosszié). Ezért pl. levelet írtam a vadászmúzeumnak (emlékeztető: gyűjteményem fontos részét adományoztam e közintézménynek, amiből csak 1 azaz egy tárgyat állítottak ki), hogy ha nincs kiállítva a többi, legalább a faragott trófeatáblákat adják vissza, ha ilyen áldatlan az adomány sorsa (emlékeztető: még egy ilyen adományt, s a rendőrnek adom át). Darabonként a trófeatáblákért 15 ezret fizettem anno, amikor még szükség volt rám, s volt jövedelmem. Ma már nincs jövedelmem; nincs szüksége rám a világnak. Analóg vagyok egy digitalizált világban.
A múlt héten is írtam levelet a múzeumnak, nem is válaszoltak. Korábban más tárgyakat: egy Bohumil Hrabalt ábrázoló grafikákat (Kaposi Tamás alkotása, meghalt 1991-ben, 25 évesen, értéke több mint száz ezer forint) is ingyen felajánlottam az itteni sörmúzeumnak (pedig el is adhattam volna). Még csak nem is válaszolt levelemre a Ferencz Beatrix nevű igazgatónő. A vadászétteremnek kapitális trófeákat kínáltam ingyen; hazudoztak és pofákat vágtak. A vadászmúzeumról pedig soha rosszat nem írtam, csak arról a téglatörmelék politikusról, aki kirúgatott onnan ( és velem együtt akkori élettársamat is, pedig, elvtársak, ahogy a fiúk nem tehetnek apáik esetleges bűneiről, úgy ő sem tehetett az én „bűnömről”.) Az a pasi, mint Tom Sawyer a róla szóló regény első fejezetben festi át a kerítést, átfestette a múltját, és Orbán kormányába „épült be”. No, ezért sem szavazok soha többé a fiúkra, mert bevettek maguk közé egy múlt szemétdombjából kibújt törmeléket (helyesbítek: nem egyet). Olyan pitiáner ez a vita a múzeummal; olyan kisszerű, mintha a gatyaváltás előtti Magyar Szépkistársaságban élnénk, nem pedig a 21. századi Magyarországon; vita a pitiáner téglával, aki kastélynak hiszik magát. ((Sokadszor idézek E. P.-től, íme, még kettő:
á: Semmi művészet, 95. oldal: „A tőke nem ismer kegyelmet, prédikálta a párttitkár, aki később igen aktívan vett rész a privatizációban (kivette a részét, illetve azt a részt, amit kivett, nevezzük az övének.”
bé: Hahn-Hahn grófnő pillantása, 121. oldal:„… ahogyan az ávósok félholtra verték apámat (…) módszeresen, alulról fölfelé, mintha ehhez a választott rendhez görcsösen ragaszkodtak volna (…) csihi-puhi, üsd-vágd-nem-apád (de!)…”
És itt jelezném, hogy annak remek írónak és vadásznak (Sz. Zs.)az apját is a komcsik verték agyon, akiről a vadászmúzeumot elnevezték… bár ehhez vajmi köze lehet az állampatkánynak, de csakis generációs okból.))
Ki akarnak szorítani mindenhonnan. Már ki is szorítottak sok helyről. Már messzebb vagyok mindentől, mint Makó Jeruzsálemtől. (((Makó egyébként nem az a Makó, Szeged mellett (bár az is messze van Jeruzsálemtől), Makó az bizony András királyunk vezére volt, aki a Szentföldre indult, de berúgott (ejnye-ejnye!)Spalato (ma Split) kikötőjében, és elaludt egy hajón, és amikor fölébredt, azt hitte, hogy már a Szentföldön van. Más: E. P. könyvéből tudom ((Kardozós változat (a Harmonia Caelestis van benne megírva ugyanúgy, csak másként)), hogy a szent Székelyföldön ezt úgy mondták: mackó Jeruzsálemtől ami a conducator sikertelen (a medve szempontjából: sikeres) medvevadászataira utalt.)))
Valóban követtem el hibákat. Sok mindent nem tudok megbocsátani magamnak. De akkor hogy képzeli ez, hogy neki megbocsátok?!
A pénteken említett rendőrhangya azt mondta, hogy ha a tolvaj Banya megver (mert ezzel fenyegetett az a nomen est omen), nem üthetek vissza, csak látleletek vetethetek. Miközben ők nem indítanak nyomozást, én meg csak megverethetem magam. Nem érdekel. Több is veszett ezerötszáz-huszonhatnál. És, számomra: kétezer-hatban, amikor a közélet legundorítóbb férgének azonosító jel nélküli rendőrkutyái vertek, mellékbüntetésül pedig a kis fika igazgatócska (halasiimre) rúgott ki a színházból (csicsíja-babája-mocskos-komcsija).
Tudom: érzelmektől zavarosan és kuszán fogalmazok, mert már elhagytak a szavak. Is.
Hamarosan „elhagyom a várost” – Edda – , ahogy Miskolcot is, „mit adhatott”. Szétszedem magam, mint egy gyerek a legót, és máshol újra összerakom. Másképpen.
Márai írja a naplójában: „ … a náci és kommunista haláltáborokban az emberek azzal a tudattal éltek, hogy (…) érdemes mozgósítani az utolsó maradék energiájukat. Ma ez másképp van. Nincs mit túlélni. Nem látni az alagút végét. Ez nagy különbség.”
Calvero