1910-ban egy Jankó Illés nevű bánáti zsellér elindult életteret keresni. Családja, s ő maga is hitt abban, hogy létezik egy hely, ahol Jankó Illés megvalósíthatja tervét. Mi volt a terve? Hogy olyan sonkát készítsen sertésből, ami kellően kezelve, sóban pácolva, kiszárítva… majd utána papírvékonyra szeletelve, asztalra helyezve megközelíti a mediterrán állomok sonkáit. Jankónak akkor persze még nem ezek a célok lebegtek a szeme előtt, hiszen valószínűleg a mediterrán államokról pont annyit tudott, mint bármelyik falusi zsellér az adott korban. Nem akart Jankó Illés mást, csak valami jót csinálni. Jót tenni, hogy utána jó ételt lehessen enni. Ami pedig a jó élet előfeltétele.
Megérkezvén a Bega ártéri területére – amit a dágványos mocsárból nem sokkal korábban töltöttek fel, hogy emberi településsé válhasson, – Jankó Illés és családja otthont épített magának sárból és nádból. Mellette hamarosan más házak emelkedtek a semmiből; nevet is kaptak a telepesi keresztségben: Muzsla.
A következő nemzedék Jankó Illés fia, Jankó György volt. György már alaposabb odafigyeléssel késztette a híres muzslai sonkát. Első körben száraz sóban érlelte vagy két héten át. Aztán három héten át nedves-sós lében folytatta az érlelést, miáltal a só nem csak a külszínt-, de a belső rostokat is csontig átjárta. Ezt követte a szárítás; a parasztgóréhoz hasonló, speciális szárítóban lógatta fel a sonkákat, melyekhez légy nem férhetett, azonban a lécek közt jól átjárhatta a levegő. S jött a végső, ámbár talán legfontosabb fejezet: a sonkákat friss fenyődeszkából készült ládába fektetve fenyőhamuval borította be, és lezárta a ládát. A deszkába zárt hamu, a sonka tartósításának utolsó fázisát jelentette, különös tekintettel a fenyődeszka gyantáiból áradó illatra, ami igazán egyedivé, gasztronómiai különlegességgé varázsolta a Jankó-féle muzslai sonkát.
A következő nemzedék esetében a sonkakészítés családi legendáriumát György veje, Ágoston István folytatta, elődei receptjét hűséggel betartva. István a sonka érlelését két évre hosszabbította; addig csupán az előző év készítménye volt fogyasztható. De a sonka iránti türelmet meghálálta a sonka! Amikor először vágták fel, s szeltek belőle papírvékony szeleteket, melyek vöröses-barnán lapultak a tányér széléhez, annak látványa az ízlelőbimbók teljes hadrendbe állását jelentette. Hát még az illata!, melyben egyesült a két évig tartó gondos elkészítés minden árnyalata.
Tibor, a sonkakészítés negyedik nemzedéke, aki a sonka legendáját hűséggel viszi ma is tovább, s aki ősei receptje alapján élteti a hagyományt, nem csak a családban és szűk környezetében, de külföldön is egyre nagyobb piacot és tekintélyt szerez a muzslai sonkának. És itt sem szakad magva a sonkakészítés dinasztiájának, hiszen Tibor lánya, Tímea, valamint az ő férje és gyermekeik minden bizonnyal folytatják a hagyományt… az idők végeztéig.
Adjon Isten ehhez mindnyájuknak sok erőt, egészséget, és hosszú életet!
C.
