Ha nem lenne a kínok közt szerzett grafomániám, már megbolondultam volna. Így mégis minimális esélyt csikarok ki magamnak, hogy addig legalábbis életben maradok, amíg választ kapok a kiadótól: megjelentetik-e új regényemet. Vagy most már végképp a kukába vele? De nem így van. Mert nem azért írok, hogy megjelentessék. Azért írok, hogy élhessek; értelmet adjak az elpocsékolt éveknek.
A fő azonbanban mindig az, hogy kidobjam agyamból a terhet, és haladhassak tovább a magam útján. Hogy ne cipeljem magammal, mint az ember a belében a sarat. Vagy a nadrágja szárán, hogy finomabb legyek. ((Isten sárból gyúrt minket?... (Madách: “… sárból, napsugárból összegyúrva.”)) Hozzászoktattam magam ahhoz, hogy mihelyt megszületik és megérlelődik bennem egy gondolat, rohanjak vele a laptophoz. Az, hogy amit leírok, nyomdafestéket lát-e valaha, emellet másodrendű jelentőségű, sőt, miként fennebb mondottam: jelentéktelen. Azzal, hogy megírtam, máris megkönnyebbültem, és betetőzött a folyamat. Agyam felszabadult és képessé lett új ötletek befogadására. És visszaböföghettem a régi emlékeket is, és a papír felett kérőzhettem rajta. Olyan ez, mint mikor valaki sokáig szenved némán, és egyszerre talál egy lelki szemétládát, esetleg papírkosarat, ahova mindent kiönthet, és ezzel megszabadul a kínjától.
Művészi eszközökkel akarok írni, de úgy, hogy azért ne adjam fel a közvetlenséget sem. Sőt tudatosan törekszem a közvetlenségre; a köznapi nyelvhasználatra. Legfőképpen pedig mindig ragaszkodom a valósághoz, még ha képzeletem fel is díszíti, és így gazdagítja. Úgy akarom megírni az életet, ahogy van, de a lélek mozdulataival együtt.
Sosem akartam a közvéleményhez igazodni. Inkább csapkodtam magam körül, mint a vadember, aki megöli a misszonárusokat, mert azok összetörték az ő bálványait.
C.
