Amikor azok , a nyolvanas évek legvégén hatalmuk vesztését érezvén ezek-nek nevezték át magukat, még mi nem tudtuk, mi lesz. Így lehettek ezek győztesek kilencvennégyben. Ezek privatizálták a lelkeket, ezeknek cinkosaival; a Gogol-i holt lelkeket, akik már akkor sem lázadtak, ma meg már végképp elbutítva a társadalom mocsarában lézengenek. De hamarosan kezdtek megerősödni emezek, és akkor ezek megrémültek, hiszen még elevenen éltek bennük azok a patkányfélelmek, mikor azok elvesztették hatalmukat. Ezek röhögtek azokon (lopott millióik felett)… de egyszer csak elkezdtek ezek … emezek lenni, s ebből keletkeztek a félreértések és félrevezetések.
Ülök a hatvani park egyik padján, és nézem, hogy az azokból lett ezek, emezekként átfestetik a számukra fontos házakat. Átfestetik feslett múltjukat. Ezennel mindent átfestenek, de ama ostoba, fél méteres betűsort ott hagyták, hogy: HATVAN A TANÜGYNEK. Milye?... Hol az állítmány,?... Hiszen ezek seggfejek!, mondjuk mi magunkban, aztán köpünk, káromkodunk, vagy fütyörészünk (Petőfivel). Ezek feltették a régi lemezt, hogy: ők értenek egyedül a dolgokhoz, “szakértő kormány” vagyunk. És, hogy miértünk van az átfestés, és minden más feslés.
De mi értünk a sorok közti mondatokból is, és azt mondjuk: miért törjem magam?... Ezeknek?!
Epilógus:
Hol voltak azok, ezek és emezek, amikor az erdélyi falurombolás ellen tüntettünk mi!.... Mi?! Hol voltak, amikor a vízlépcső ellen vonultak fel mi, VÍZ-LÉP-CSŐD táblákkal? Ja, ott voltak… És másnap jelentettek azoknak ezt meg azt…
Felfordul a gyomrom azoktól. Akikből ezek lettek. És emezek hagyták. És mi itt állunk, mint fák tövén a bolondgomba.
Ajánlás:
“És az államtitkár, akinek a maga részéről nem voltak lelkiismereti aggályai, mivel a világ dolgait egy gép működésévé egyszerűsítette, mégis zavarba ejtette a kapott utasítás, s azon tanakodott, vajon szeretheti-e annyira a gazdáját, hogy ne teljesítse az akaratát.”
Émile Zola, Állat az emberben, 317. oldal
Calvero
