– No, milyen?, kérdeztem Szilvát a becsvágy izgalmával, miután elolvasta a fejezetet. Sokáig nézte a kéziratot. Olyan tekintettel nézte, mint aki nem hisz a szemének. Ezt jó jelnek véltem, de... utána…
– Azért se mondom ki azt a szót! De tudom, hogy neked szükséged van a kontruktív kritikára, ezért megmondom: – Nagy levegőt vett, s hozzám vágta a kéziratot. – Megmondom, hogy ez pocsadék! Aki írni akar, írása sűrű legyen, mint az egri vörösbor! Nem híg, mint a bevanda! – Szilva minden szava olyan volt, mint a puskalövés. “Rabiátus természet”, ahogy értelmiségi körökben mondják. Fújt kettőt, és amilyen gyorsan felfortyant, olyan gyorsan higgadt le, miközben azon gondolkodtam, hogy Szilviát Szicíliának fogom hívni, ahol tudtommal vuklánkitörések vannak, ahol vadak az emberek, és él még a vérbosszú szokása. Szilva higgadtan folytatta, de szavai láva-forróak voltak. –Javaslom, ülj le, írd át az egészet. Olyan mondatokkal, ahogy te tudsz írni, ami a tiéd. Ahogy velem is beszélsz. Nem baj, ha ügyelten a megfogalmazás! Az ember beszéd közben sokszor fogalmaz ügyetlenül, de nem javítja ki magát, hanem mondja tovább, mert nem akarja megszakítani mondanivalója tartalmát. Adok egy jó könyvet, olvasgasd, hogy írásmódod a közbeszéd stílusához közelítsen. Céline írta, címe: Utazás az éjszaka mélyére. Jó regény. Céline, még orvosként Semmelweisből írta a diplomamunkáját. Sorsa is hasonló volt a rabiátus természetű Semmelweishez, aki megvetette a konzervatív orvosi tanokat, és csak annyit akart elérni, hogy a boncolás és a szülés levezetése közben az orvosok mossanak má’ kezet, ‘sszameg!... Mert hullamérgekkel fertőzik a kismamákat, ha nem így tesznek. De a konzervatív Klein professzor, tanai végett Semmelweist kirúgatta állásból, és végül elmegyógyintézetbe záratta. Ott halt meg Semmelweis. Céline élete is hasonló volt: nácizmussal vádolták, évekig elhallgatták. De az igazi irodalom nem romlandó anyag. S már a hatvanas években, az új író nemzedék mint példépeként tekintett rá. Keruak például lopott is tőle. Igen, az Utazás… nagyon jó regény. Olyan, mintha az A4-es lapot, melyre a szöveget írták, ellenfényben olvasnád. Hogy a sorokat és mondatokat világítsa át valami belső fény. Amit pedig Hemingway írásművészetéből szándékozol megtanulni, azt te tudod. Tudod, hogy nem szabad közhelyekben fogalmazni. Mert, ahogy az irodalmi mondás szól: aki legelőször írta le azt a mondatot, hogy: “Nőm olyan szép, mint a virág” – zseni volt. Aki másodszor írta le ezt – hülye. Tudod azt is, hogy nem szabad mindent leírni. Hagyni kell működni az olvasó képzeletét. Például engem se írjál le. Ne tudja az olvasó, milyen vagyok, hogy nézek ki. Majd elképzel engem. Jobban elképzel, mint ahogy te leírhatnál. Mert a tehetséges olvasó többet tesz hozzá a regényhez, mint az ügyes író. Ami fontos, hogy ne egyél sok vadhúst, mert attól földi lesz a tehetséged. Mert a pegazus is olyan, mint egy jó ló, vagyis tudja, hogy ki ül rajta. Szóval, kevés húst. De halat se sokat, mert az vízben él, és a víz is ártalmas az író számára. A víz felhígítja az írót, mint a bevandát. Az író majdnem olyan, mint a szerzetes. Csakis lemondások árán lehet valakiből valamirevaló író. Márai: Füveskönyv. Tessék elolvasni! Benne az erre vonatkozó fejezet. Majd kikölcsönzöm neked. Az írónak fegyelmezett életet kell élnie, de közben megismerni az életet. Máskülönben hogy tudna írni a szerelemről, hűségről vagy lázadásról, ha sohase tapasztalta, ha fogalma sincs róla, hogy mi az. Tudni kell vezetni a tollat. Vagy a számítógép billentyűzetét. A toll és a billentyűzet csak egy eszköz. Nincs saját tudata, annak engedelmeskedik, aki vezeti. És elegánsan kell vezetni, hogy a lényeg legyen benne, hogy tökéletes legyen. Amikor fölfedezed az elegáns egyszerűséget, akkor eldobsz minden fölösleget. Kétféle írásmód létezik. Az egyik nagyon pontos, de nincs lelke. Ez esetben az író tökéletesen elsajátította a szabályokat, technikákat, meg a különböző fogásokat, és kizárólag ezekre figyel. És nem fejlődik tovább. A másik fajta sokkal lazábban kezeli a szabályokat. Az ő szándéka azonos a szó szándékával: ez esetben nem lesz leptetettség, nem lesz szomorúság, mert ezek semmit sem fejeznek ki, és elveszik az írás élét. Ha az írás látszólag száraz, de ott van alatta az élettapasztalat nedve, ami táplálja… No ez a jó. Ezt érdemes megtanulni. Én meg sem próbálom. Mert nekem erre csak elméletben van módszerem, ami a könyvtári polcokról rám hullott, mint a por.
Szilva halkan sírni kezdett. Megszégyenülten ültem. Valamit motyogtam, már nem emlékszem, hogy mit. És úgy éreztem magam, mint egy beteg állat, amit arra késztet az ösztöne, hogy bújjon el, mélyen ássa el magát valahová, ne mutassa magát a napfényben. Mint a kölök, aki egyest kap, és egészen kicsire szeretne összezsugorodni, mert minden tekintetben gúnyt lát, minden tekintetben. Szilva vászonos tekintete kezdett bársonyossá válni. Aztán felállt. Odajött hozzám. Elém állt. És megcsókolt. Megcsókolt! Hosszan. Én visszacsókoltam. De milyen eszeveszetten és végtelenül, igazán. Úgy csináltam, mintha zabálni akarnék belőle. És közben – még most is alig hiszem el! – Szilva megmarkolta a… igen. Váratlanul és merészen. Ezt nehezebb volt elhinnem, mint, hogy az olvasó elhiszi… mindazt, amit itt leírtam. Úgy csókolt.
Calvero
